Játék tatárok nélkül

Para-Kovács Imre

2010. 11. 17. · Hócipő 2010/23

Meglehetősen sokat röhögtem, amikor megláttam a fenti címet viselő karikatúrát annak idején. A kép néhány ketrecbe zárt tatárt ábrázolt, akik szomorúan nézik, hogy odakint a többiek önfeledten játszanak. Természetesen a Játék határok nélkül paródiája volt, egy televíziós vetélkedő, ügyességi feladatok, nemzeti csapatok, európai helyszínek, nem volt benne semmi különös, visszafogott, a mostani szórakoztató műsorokhoz képest kifejezetten értelmes és finom darab volt, de most a karikatúra a lényeg, a szomorú tatárok a ketrecben, akiket nem hagynak játszani.

John Lennon arra biztatott régen, hogy próbáljam meg elképzelni a világot határok nélkül, de nekem azóta sem sikerült, hiába, na, nagyobb koponya volt nálam, és szebben is énekelt. Leírásában a világ határok nélkül egy jó hely lenne, ahol az emberek boldogok lennének, nem lennének vallások és országok, csak a golyóbis, szegény tatárok nem sírnának többé.

Elég sok dolog megváltozott a halála óta, de azt nem állítanám, hogy ebben a kérdésben jelentős javulás mutatkozott volna. Itt van persze Európa, már majdnem teljesen átjárható, mi például a nyolcvanas évek elején még szomorú tatárok voltunk, most meg útlevél nélkül nyithatjuk a cukrászdák sorát Bécsben, de ha messzebbre tekintünk, mondjuk a brit vagy amerikai partokig, akkor bizton állíthatjuk, hogy a Játék tatárok nélkül vidáman zajlik, a versenyzők kamionok platójára dobott műanyag zsákokban, repülőgépek technikai réseiben, alvázakhoz kötözve vagy hajók fenekébe rejtve próbálnak beszállni a muriba, de a szemfüles hatóságok egyáltalán nem örülnek ennek, és kitoloncolják a meghívás nélkül érkezőket, mert velük nem szeretnek játszani.

Nem kell újbaloldali vezérhangyának lenni ahhoz, hogy ennek okait felismerjük: nem szeretnék, ha a szegények felborítanák a gazdasági egyensúlyt, mert a saját szegényeik is elég idegesítőek, és általában nem szaúdi koronahercegek akarnak átszökni a csatornán, hogy Angliában pincérkedhessenek.

Ez idáig politika, de mostanában új tendencia ütötte fel a fejét az ismeretterjesztés televíziós terepén, és a cápák, szellemekkel kommunikáló asztalossegédek, emberevő krokodilok után a határsértés lett az új divat, több sorozat is fut, ami ezt a kérdést feszegeti, az Amerika határain (Border Security USA), a Határsértők, a Határőrök: határsértők bajban, és még néhány a mostani kínálatból.

Ezek a műsorok azt mutatják be, hogy milyen nehéz munkát végeznek a határőrök és a rendőrök, hogy elfogják azokat, akik be akarnak szökni az Egyesült Államokba vagy Nagy-Britanniába, illetve milyen nehéz megtalálni az illegális munkavállalókat, akik már bejutottak, és most tartózkodási engedély nélkül dolgoznak napi 12 órát egy mongol étteremben vagy egy paradicsomfarmon. A sorozatok célja, gondolom, az, hogy azonosuljunk a határőrökkel és rendőrökkel, és mélységesen ítéljük el a bűnözőket, akik illegálisan határt lépnek át vagy dolgoznak.

Nos, el kell mondanom, ez se sikerült, nem sikerülhet egy olyan országban, ahol a lakosság jelentős része még mindig összeszorult gyomorral lépi át a légies határokat, ahol az emberek nagy részét kényszerrel tartották itt, de máshol sem látták szívesen, mert azért emlékeim szerint az 56-os forradalmat követő kivételes időszakon kívül nemigen biztatták arra a magyarokat sem az Egyesült Államokból, sem Nagy-Britanniából, hogy a lehető leggyorsabban induljanak útnak, és maradjanak ott, mert ott jó, ott demokrácia van és gazdasági pezsgés. Nem, inkább néztek ránk, mint a büdös rongyra a Bécs melletti menekülttáborban, forgatták a papírjainkat, és azt kérdezték, hogy ugyan már, tényleg üldöztek-e minket politikailag, mert azt bizonyítani kellett.

Egy országból, ahonnan mindenkit üldöznek politikailag, általában nehéz erről papírt szerezni.

Így vannak ezzel az afgánok, irakiak, mianmariak, szudániak, kenyaiak és kínaiak is, nem beszélve a többi nemzetről, és nem véletlen, hogy ők adják a menekültek jelentős részét, plusz a speciális helyzetben lévő mexikóiak, s a közép-, dél-amerikai szegények. Igazán jelentős méretű taplónak kell ahhoz lenni, hogy boldogságot érezzünk szívünkben, mikor sikerült lebuktatni egy Londonban dolgozó ukrán pincérnőt, akit aztán hazatoloncolnak, ahol ugyan nem vár rá bebörtönzés, csak Ukrajna maga, ami elég kellemetlen szituáció börtön nélkül is.

Ráadásul Nagy-Britannia gazdagsága éppen azokból az országokból származik, ahonnan most menekülni próbálnak hozzájuk, így kap az egész valami aljas politikai csavart, és talán nem demagógia hangoztatni, hogy a kifosztott gyarmatbirodalom meglehetősen jogosan próbál visszakapaszkodni a központba, ahol az ő jövőjét is tárolják értékpapírokban, valamint készpénzben.

Az Egyesült Államok esetében a helyzet még viccesebb, hiszen azért nem olyan régen vándoroltak be oda azok, akik most nem engedik bevándorolni a többieket, a filmeket nézve elég kevés indiánt látok a határőrök és rendőrök között (bár biztos vannak, politikai korrektség stb.).

Tetű egy hely ez a bolygó - mondhatnám, de ezzel nem mondanék semmit, pusztán szórakoztatóipari szempontból furcsállom, hogy itt nézzük ezeket a sorozatokat Magyarországon, és belegondolok, esetleg megveszi a szudáni, afgán és ukrán tévé is, tipikus töltelékműsorok, két reklám között elütjük vele az időt, ha nem éppen egy teherautó alvázához szigszalagozva remegünk az életünkért a Csalagútban.