Nevetni kell
Megyesi Gusztáv
2010. 10. 22. · Hócipő 2010/21
A Házipatika honlapján jelent meg egy Angliában végzett friss kutatás eredménye, miszerint az emberek 52 éves korukban elveszítik a humorérzéküket, legalábbis ebben a korban fele annyit nevetünk, mint serdülőéveinkben. Egy húszéves fiatal naponta négyszer, az ötvenéves háromszor, a hatvanéves viszont már csak két és félszer nevet.- Hülyeség. Apuka nemhogy hatvan-de már nyolcvanéves is elmúlt, mégis szinte egész nap nevet. Családi ebédeknél különösen, amikor a sótartónak meglazítja a fedelét, a Dédike persze nyúl érte, mert az ízlelőbimbói miatt mindent túlsózva eszik, de akkor puff, a sótartó fedele leesik, és az egész só beleömlik a levesébe. Meg kell mondanom, ilyenkor mi is nagyokat nevetünk, Apuka pedig majd’ megfullad a röhögéstől, úgy kell ütni a hátát. Ha azt veszem, hogy Apuka vacsoránál és reggelinél is megcsinálja ugyanezt a sótartóval, akkor még jóval többször is nevet, mint három.
- Bár én nem vagyok híve az ilyen felméréseknek, ebben azért lehet valami. Itt van Feri, a sógorom. Nem volt a Ferinek semmi baja éveken át, mindig jókedvű volt, ha elmeséltünk neki harminc viccet, ő már mondta is a harmincegyediket. Még a tetőn is nagyokat nevetett, pedig az ácsok nem szoktak nevetni munka közben, mert szög van a szájukban, veszélyes volna. De Ferit nem érdekelte. Hanem amikor pont ötvenkét éves lett, hirtelen besavanyodott. Azt nem mondom, hogy megutálta a világot, vagy nem értette a tréfát, de nem nevetett többé, pedig a lelkünket kitettük érte. A nővérem mindennap bement hozzá a kórházba, vitt neki meleg ételt, és vigasztalta, hogy lebénulva is lehet teljes életet élni, ám a Feri megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó nevetni. Szegény épp az 52. születésnapján esett le a tetőről, azt mondják, pont viccet mesélt a másik ácsnak, az is leesett, de annak semmi baja nem lett.
- Kórboncnok vagyok. Higgyék el, hogy most se nevetek semmivel se kevesebbet az emberi gyarlóságon, mint mikor elkezdtem ezt a szakmát.
- Hát az meg hogy jött ki, hogy a hatvanéves naponta két és félszer nevet? Hát hozzanak nekem ide egy hatvanévest, és nevessen előttem pont kettő és felet, még fizetek is neki. Hát én is hatvanéves leszek pont az ünnepeken, tessék, jöjjenek el, és nézzék meg, fogok-e két és félszer nevetni. Sőt, mondok én maguknak valamit: amikor ötvenéves voltam, akkor se nevettem háromszor, ez az egész egy nagy szemfényvesztés.
- Szó, ami szó, azelőtt nagyokat nevettem a Stan és Pan filmeken, főleg amikor lecsúszott a nadrágjuk. Ám most, hogy elmúltam ötvenéves, már csak Stanon nevetek, s tudom, el fog jönni az idő, amikor rajta se. Tudomásul kell venni, ez a világ rendje.
- Már nem tudom, miért, de egyszer kiröhögött engem egy ürge a végállomáson. Jól van, mondtam, röhögjél csak ki, jössz te még az én utcámba. A múlt héten aztán épp indulok ki a végállomásról, amikor látom, szalad valaki a busz után, és integet. Azonnal felismertem; nicsak, mondtam magamban, visszajöttünk? Lelassítottam egy pillanatra, sőt nyitottam az ajtót is, ám amikor épp elérte volna a lépcsőt, bezártam, s gyorsítottam. Pár méterrel odébb megint megálltam kicsit, ajtó nyit, a pasas már ugrana a lépcsőhöz, de akkor ajtó megint zár, aztán gáz. A jó édesanyádat fogod kiröhögni legközelebb, mondtam magamban, mert van ugyan humorérzékem, de mindent azért én se vagyok hajlandó lenyelni. Hogy mikor történt az az ominózus eset? Hát még a nyolcvanas évek közepén; az volt az ürge peche, hogy jó a memóriám.
- Nagypapával sokat szoktunk együtt nevetni, például vicces rajzokon az újságban, mint Garfield vagy Kázmér és Huba. És tényleg, most hogy mondani tetszik, a nagypapa mindig előbb hagyja abba a nevetést. Ez azért van, mert én még kicsi vagyok, és tovább tart a humorom?