Az októberi események
Megyesi Gusztáv
2010. 09. 22. · Hócipő 2010/19
A 2006. őszi jogsértéseket vizsgáló parlamenti albizottság ülésén azt mondta Majoros ezredes, a Rebisz műveleti igazgatója, hogy a tv-székház ostromakor azért nem jutott rendes felszerelés a vidékről fölvezényelt rendőröknek, mert a laktanyából hazament a raktáros, és nem volt másik kulcs a raktárhoz.- Már csak azért is mérges vagyok, hogy ilyen szerencsétlenül alakult az ostrom, mert egyébként mindig bent szoktam maradni a raktárban. Ötkor lejár ugyan a munkaidőm, de tudja, hogy van az: az ember még tesz-vesz, rendezkedik, átpakol, visszapakol, jól érzi magát. Nekem ez az életem.
- Az már igaz, Jánosnak élete a raktár. Késő éjjel, amikor hazajön, s bebújik mellém az ágyba, gyakran mesél a raktárról, persze a titkokat nem mondja el, de érzem, hogy a raktár után a családot szereti a legjobban. Mondja is nemegyszer, kár, hogy nem nagyobb az a raktár, mert akkor mindannyian beköltözhetnénk, és akkor minden egy helyen lenne, amit ő szeret.
- Mondom, én aznap is bent maradtam volna, ha másért nem, hát foltozgatni a védőfelszereléseket, visszavarrni a leszakadt gombokat, tudja, hogy van az. De akkor telefonált a középső fiam, hogy nem tudnék-e este kimenni a Keletibe, mert jönnek föl Maricáék, ő sajnos nem ér rá, mert valami gyűlés van a Kossuth téren, azon vesz részt. Tudja, hogy van az: nekem ugyan első a raktár, de fontos a család is. Ráadásul hozták a kis Lalikát is, akit régen láttam, ámbár ahogy a középső fiam mondta, Lalika nem egyből jön majd hozzánk, hanem ő is kimegy a Kossuth térre, onnét indulnak aztán át a Szabadság térre. Na, mondom, az jó móka lesz, legalább látja majd, hogy honnét szól az a híres magyar tévé, úgyis mindig azt nézi.
- Az a legbosszantóbb az egészben, hogy Jánosnak tulajdonképpen nem is kellett volna kijönnie elénk. Hiszen kijött Károly is, aki János legidősebb fia. Örült Lalikának, mondta, mindjárt viszi is vacsorázni, egyenesen a tévéépület büféjébe, meg lesz más meglepetés is. De hát ilyen a Károly: mintha a fia lenne neki Lalika.
- Hogy mér’ nincs másik kulcs? Igen, uram, a költségvetés. Meg vagyunk fogva, és így akarnak rendet.
- Az már igaz, hogy kiakaszthattam volna a kulcsot egy szegre, vagy betehettem volna a lábtörlő alá, csak akkor Gergényi tábornok megbüntetett volna, ő nagyon figyeli az ilyet, ebben nem ismer tréfát. És ha jönnek az ostromlók, és az összes védőfelszerelést ők veszik fel? Az ember nem gondolkodik ilyenkor, hanem viszi magával a kulcsot.
- Magam is kíváncsian várom a fejleményeket. Véleményem szerint védencem, János, úgy tizenöt-húsz évet fog kapni, mert azt azért ne felejtsük el, hogy miatta törtek ki a zavargások, s ez könnyen eszkalálódhatott volna az egész térségre.
- Az az igazság, hogy lett volna másik kulcs, ha nagyon akarják. Én mondtam, hogy reszelek nekik egy pótkulcsot, de nem kellett. Mondták, hogy van kulcsmásoló, majd az csinál másikat. A kulcsmásoló az egyik rendőrtábornok unokaöccse, s mindjárt kétszázezer kulcsot rendeltek tőle a raktárhoz, amit aztán egy ciprusi telephelyre vittek volna, s onnét vételezte volna ki a raktár. Jól van, mondtam, ha nem kell nektek az én kulcsom, hát nem kell, és reszeltem mást.
- Amikor elfoglalták a székházat, és Lalika bevonult az unokabátyjaival az aulába, a büfében annyi dobostortát, Piros Mogyoróst meg csipszet ehetett meg, amennyit csak akart. De ez hagyján, még vásárfiát is kapott, az igazi tv-macit. De nem olyan bóvli másolatot, hanem az eredetit. S hozzá persze mindjárt monitort is, hiszen a tv-macit gyerekkorában is mindig azon nézte. Szép, emlékezetes este volt, sajnálom, hogy János így jött ki belőle.