Az ember csendje

Lengyel László
2010. 09. 08. · Hócipő 2010/18
„IDŐSB EGÉR: Mit mond? Mit mond?
EGÉRNÉ: Mit dumál ez, Ernő?
EGÉR: Hogy az egerészölyv szarházi.
EGÉRNÉ: Jézusom.
EGÉRFI: Mondd, papa, nem lehet nekünk bajunk ebből?
EGÉRFOGÓ: Katt.
CSÖND HERCEG: A többi néma egér.”

Orbán Ottó: Ulysses megüli a falovat

Csend van. Mindenki az egérlyukban szöszmötöl. Reménykedik. Reménytelenkedik. Kint bizonytalan. Bent bizonytalan. A csendből nem lehet baj. Hallgatni arany. Nincs világos. Nincs sötét. Szürkület van. Csönd.

A magyar nép helyett már mindent megcsináltak. A magyar nemzet felett már minden megtörtént. A magyar társadalom mellett már elment és visszajött a történelem. Akarsz radikális reformot? Nem? Miért szavaztad meg? Szeretnél forradalmat? Nem? Akkor mire hatalmaztál fel? Vívsz gazdasági szabadságharcot? Nem? Akkor miért adtál kétharmados bizalmat? Te, kedves magyar nép, nemzet, társadalom mindenre képes vagy, és az ellenkezőjére is. Ha nem is tudod. Az egerészölyv mégis jobban tudja, hogy mit akar az egér. A macskánál nincs igazabb képviselője az egértársadalomnak. Hiszen az Eurobarometer legújabb, májusi felvétele szerint a társadalom megválasztotta legnépszerűbb kormányát, de mindössze 40%-a bízik nemzeti kormányában.

A magyar társadalom csöndjét kár magyarázni. Mondjam, hogy jó munkás csönd ez. A nekiveselkedés, a végre a magunkéban, magunknak dolgozunk, a régen keresett és megtalált helyünkön vagyunk, a rablóinktól, kínzóinktól végre megszabadultunk megkönnyebbült csöndje. A szabadság levegőjének első jóízű, halk szippantásai. Öntudatos kihúzása a görbedő nemzeti termetnek. A függetlenség madárszárnyainak suhogását hallgató csend. Az egymásra találás, az együttlét, az összeforrás áhítatos, zászlót s szívet emelő, himnusz utáni csöndje. Milliók újjászületése. Idegenek és ellenségek néma és fenséges kiutasítása. Lehet. És megint az európai fölmérés: a magyar polgárok mindössze 38%-a hiszi, hogy az Európai Unió jó dolog, és 61%-a szerint csak munkanélküliséget hozott.

Az élet csöndje. A minek foglalkozzam azzal, ami fönt van, van nekem elég bajom itt lent is, az én már megtettem a magamét, most már rajtuk a sor, anyámat pelenkázom, reszketek, hogy Jancsi el fogja veszteni az állását, mert jönnek-mennek náluk, s tudják róla, hogy iszik, ha nem is annyit, amennyit mondanak, ezért itt a pénztárban alig kapok valamit, ha tud egy másodállásról, kérem, szóljon, takarítás vagy bármi - zümmögő, percegő hallgatás. Ha egyszer rendet akarunk, és azt akarok én, az uram, apám, a szomszéd Jolán és Józsi, meg a polgármester és ő is, akkor nincs miről szájalni, hanem hagyni kell, hogy rend legyen, csendben várni kell, mert a várakozásba még senki se halt bele, és akkor nemcsak a bankosoktól és a szocos etnikumiaktól veszi el a kormány a pénzt, de a többi szemét ingyenélő, tolvaj, hazug gazembertől is, csak türelmesnek kell lenni, mert ők fönt azt akarják, amit mi itt lent, de nem megy az egyből, a jónál egyszer végre ránk is sor kerül. Eddig se hittem, kérem, senkinek semmiben, ezután se fogok, basszák meg az urak az anyjukat, ha csak ígérték a munkát, de nem lesz, ezzel még elvárok egy-két hónapot, ahogy elvártam az előzőekkel is, a gyerek kérdi, mi lesz, mondom semmi, felnő, vár és csönd lesz.

A félelem csöndje. „A gallusok betörése után a Város elpusztult, ezért sok római - a szenátus határozata és tilalma ellenére - Veiibe költözött. A szenátus, rendet akarván teremteni, ediktumokban megparancsolta, hogy záros határidőn belül és büntetés terhe mellett, mindenki térjen vissza Rómába. A rendeleteken mindenki nevetett, leginkább azok, akik ellen szóltak, de amikor elérkezett az idő, mindenki engedelmeskedett. Titus Livius ezt mondja: Ex ferocibus aniversis singuli metu suo obedientes fuere. (A dacosan tiltakozó közösség a maguk életét féltő egyénekre szakadt, és mindannyian engedelmeskedtek.)” - írja Niccolo Machiavelli a Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről című munkájában. Nálunk még/már nem is nevettek. Letették az asztalra, ahogy kívánták, a telefonjukat, a notebookjukat, a kulcsaikat, hazamentek és sírtak. Tudomásul vették, hogy valamennyi barátjukat, a barátaik barátait elbocsátották, valamennyi szerződésüket felülvizsgálták, hogy a telefonok elnémultak. Hozzászoktatták magukat a három Thez, csendben, az egérlyuk mélyén találgatják, hogy hol, melyik bugyorban vannak, s ha a Tiltás feketelistáján lennének, hogyan, kinek a közbenjárására juthatnak át legalább a Tűrt kategóriába, ha már a Támogatott Eldorádójától örökre eltiltattak - sehogy.

„Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz - / idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz.” Az órák peregnek. A napok telnek. A hetek múlnak. A csend ólmos évei jönnek? „Van egy erkölcsi éghajlat meg egy érzelmi naptár” - írta Samuel Beckett -, „ahol a mértékeszköz nem a naptól, hanem a szívtől ered.” Ezen az erkölcsi éghajlaton nincs csönd. Beszéd van és vita, érvelés és vallomás, nevetés és sírás. És valami egészen érthetetlen és kiszámíthatatlan: a magyar válaszolók 73%-a (az EU-átlag 65%) alapvető reformokat, 84%-a (EU=74%) pedig deficitcsökkentést akar, és 70%-uk (EU=56%) véli úgy, hogy a gazdasági növekedéshez a globalizációra van szükség. Lehet, hogy mégis a saját országomban élek?