Jó hírünk a világban

Megyesi Gusztáv

2010. 09. 08. · Hócipő 2010/18

Amikor Martonyi János külügyminiszter a külképviseletek szokásos évi értekezletén bejelentette, hogy a külföldön dolgozó diplomatáink legfontosabb feladata Magyarország megítélésének a javítása, ezért a nagykövetek teljesítményét ezután az alapján méri majd, hogy miként reagálnak a rólunk megjelenő becsmérlő cikkekre, a földkerekség szinte minden országában futótűzként terjedt a hír, hogy a magyarok nem tréfálnak.

Azt, hogy az olyan lapok, mint a Washington Post vagy az Allgemeine Zeitung, amelyek eleddig oly nagy előszeretettel bírálták az új magyar kormány lépéseit, már egy héttel a külügyminiszter bejelentése után kénytelenek voltak elküldeni a munkatársak felét, hiszen a lapfelület több mint háromnegyedét a magyar nagykövetségről érkező ellencikkek tették ki, nem is említjük, mert magától értetődő lépések. Az már kicsit érdekesebb, hogy ezenközben a New York Times tulajdonosai komolyan fontolgatják a magyar külügyminiszter főszerkesztővé való kinevezését, annál is inkább, mert az Egyesült Államok szenátusa és kongresszusa is napirendre tűzte az új magyar médiaalkotmány beemelését a Függetlenségi Nyilatkozatba, akár annak rövidítése vagy teljes eltörlése árán is.

Hanem a sajtónál nem áll meg az élet. Washingtoni tudósítónk azt is jelentette, hogy amikor egy helyi utazási iroda munkatársa egy közép-európai körutazásra befizető, vietnami veteránokból álló csoportnak épp átadta volna a vendégeket becsapó budapesti szórakozóhelyek listáját, az addig egy földgömb mögött megbúvó magyar követségi alkalmazott kikapta a veteránok kezéből a papírt, és széttépte, majd azzal a felkiáltással, hogy Magyarországon senki nem veri át a külföldi turistákat, távozott. A bejelentést olyannyira örömmel fogadták a veteránok, hogy a körutazásból töröltették Prága, Pozsony és Bécs városát.

Brüsszelben viszont - jelenti uniós tudósítónk -, egy hétköznapinak induló munkaebéden adódott némi konfliktus. Amikor az egyik asztalnál egy külkereskedőkből álló társaság éppen a szték fogyasztásához kezdett volna, egyikőjük megjegyezte, hogy „a magyarokkal nehéz üzletet kötni, mert nagy a bürokrácia, és nem tartják be a határidőket sem”. Ekkor két elegáns úr lépett az asztalhoz, és diplomataigazolványukat felmutatva határozott, ám végig udvarias hangon tájékoztatták a jelenlévőket arról, hogy a magyar kormány átalakította a teljes közigazgatást, ezenfelül fokozni kívánja a kis- és középvállalkozások rugalmasságát és le kívánja építeni a bürokráciát. Úgy másfél óra után, amikor már söralátéteket kezdtek osztogatni adóbevallási ívként, a külkereskedők sürgős üzleti megbeszélésre hivatkozva, a hátsó ajtón át távoztak.

Ottavából ugyanakkor azt a hírt kaptuk, hogy az egyik hírhedt szórakozóhelyen egy kissé kapatos helybéli férfi a bárpultra könyökölve néhány roma vendégre azt a megjegyzést tette, hogy nekünk is azt kellene tennünk, mint a magyaroknak: büntetőtáborba zárni őket. Ekkor egy galambszürke öltönyös diplomata külsejű férfi lépett eléje a félhomályból, majd az illető karját erősen megmarkolva elmondta, szó sincs arról, hogy Magyarországon egy parlamenti párt büntetőtábort akarna létrehozni faji alapon, pusztán közrendvédelmi telepről volna szó. Egyébként is, tette hozzá, ám ezt már az egész bár közönségének is mondva, „roma honfitársainknak mind a szakmai, mind a társadalmi megbecsülése határozottan növekedésnek indult az elmúlt hetekben”, azóta értesüléseink szerint Kanadában nemcsak a Magyar Köztársaság, de a cigányság renoméja is ugrásszerűen megnőtt.

Jó, ezek konkrét ügyek, amikor követségeink munkatársai nem is tehetnek mást, mint hogy közbelépnek, és a szép szó erejével alakítják a rólunk alkotott képet. Ám van, amikor nagyon észnél kell lenni, hiszen a helyzet olyan, hogy nem érződik ki egyből a magyarság becsmérlése, csak nagyon áttételesen. Isztambuli informátorunk például tanúja volt egy olyan esetnek, amikor a bazárban egy tizenöt éves, mezítlábas fiú törökmézet csent el az árustól, aki azonban észrevette. „Megállj, Magyarországon ezért elvinnének”, kiáltott utána az árus, és a magyar követségi titkár személyes közbelépésére volt szükség, hogy elmagyarázhassa a rosszul tájékozott árusnak, hogy Magyarországon nem viszi el senki a rossz gyerekeket, ha törökmézet csennek, csupán két-három napra bezárja őket a rendőrség nevelési célzattal, hogy legközelebb ne csenjenek törökmézet.

„Az a nagy seggű magyar kurva.” Róma egyik külvárosi szórakozóhelyén hangzott el ez a becsmérlő mondat egy italozó életmódot folytató, sebhelyes arcú helyi férfi szájából, szerencsére azonban a példás gyorsasággal, negyed órán belül a helyszínre érkező kulturális attasénk azonnal helyreigazított, és elmondta a férfinak és társainak, hogy a magyar nők nem mind ilyenek, a magyar kormány ma már sokat tesz a jólétükért, és a szabadidejük hasznos eltöltéséért; legyen elég annyi, hogy az olasz férfiak megszégyenülten távoztak.

Legfrissebb értesüléseink szerint legutóbb az amszterdami kikötő egyik ivójában dokkmunkások vitatkoztak a holland futballról, s egyikőjük olyan kijelentésre ragadtatta magát a magyar válogatott hat-egyes hollandiai vereségére utalva, hogy „hú, a magyarok de szarok voltak”. Ám hogy miként reagált erre a becsmérlésre az épp a korcsmában tartózkodó rendkívüli és meghatalmazott nagykövetünk, a dokkmunkások pedig hogyan fogadták a hírt, miszerint az MLSZ-nek nemcsak, hogy új elnöke van, de az elnökség tagja immáron dr. Vizi Elek Szilveszter is, Széchenyi-díjas magyar orvos, farmakológus, ideggyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a központi és perifériás idegrendszer ingerületátvitelének neves kutatója, majd következő számainkban térünk ki.