A felkelő nép humora, avagy a Taipei Comedy Club

Varga Ferenc József
2010. 09. 20.
Csaknem két évtizede vagyok humorista, de eddig csak Magyarországon „dolgoztam”. Eddig. Merthogy Július végén lehetőségem nyílt megmutatni a magyarok humorát Tajvan néhány érdeklődő állampolgárának. Angolul adtam és kb. 8 percet bohóckodtam egy taipei mellékutcában megbújó, „mikroszkóp” színpadnak, ahová aznap este 30 ember ült be, amelyből legalább 15 egyben fellépő is volt.

A másik 15-ös csoport a szereplők hozzátartozói körét képezte. Na jó, akadt két fizető vendég is, ők is jól szórakoztak. De egyelőre nem tervezem, hogy ebben a kis szigetországban folytatom a pályámat, mert a fent említett pár ember a jelenlegi legnépesebb standup-közönség errefelé. Hacsak én magam el nem kezdem a népszerűsítést...

Még kapcsolatunk elején jeleztem Yiyingnek, hogy eszem ágában sincs normális életformára váltani, és nem szeretnék polgári foglalkozást - Tajvanon sem. Ő pedig felhívta a figyelmemet, hogy náluk nem nagy divat a kabarézás, a „Stand up Comedy” elnevezés pedig szélsőségesen újszerűnek hat, így ha erre alapozom a jövőmet, fel kell készülnöm egy Van Goghéhoz hasonló életvitelre, hacsak nem növöm ki magam sztárrá. Sztárrá lenni meg ugyanúgy működik, mint kishazánkban: az Ázsiai médiát is a Liptai Klaudiák és a nyál-popsztárok uralják, s a törzsközönséget itt sem az írástudó értelmiség képezi. És még akkor sincs sok esély a kabarézásra, ha tudok kínaiul. Én azonban kedvelem Van Goghot, (ha jól tudom, úgy fél füllel ő is hallgatott kabarét...), úgyhogy megkíséreltem a lehetetlent: felkerestem Tajvan egyetlen comedy klubját, amely Taipei egyik mellékutcájában található, és a méreteit tekintve nem alkalmas még egy MTK-s szurkolótábor befogadására sem.


Tajvan egyetlen, mikroszkopikus dumaszínháza


Az Open Mike Showt („Mutasd meg magad - műsor”) egy kopasz amerikai fazon nyitotta meg és konferálta végig. Ő valami szervező a klubban, de nem úgy néz ki, hogy Tajvan-szerte ismert sztár. A feleségem is most látta először. Kinézete leginkább egy náci katona és egy földönkívüli lény keresztezéséből született hibridet tükrözött. Nem volt Kellér Dezősnek öltözve: póló, rövidgatya, szandál. Egy rózsaszín gitárral elénekelt egy pár dalt angolul, amelyekben olyan igazi, erőteljes, „sasos” poénok voltak, de a közönség helyenként nevetett is.

És jött az első produkció: egy hong kongi csapat, vagy inkább egy család, mert elég sokan voltak, több korosztályból. De együtt sem sikerült eljuttatni a közönséget a hasgörcsig. Még a mosoly is komoly kihívás volt. Annyiban rekorderek, hogy rajtuk kívül tízperces csendet ebben a műfajban még eddig senki nem produkált. (Nekem egyszer majdnem sikerült, de az próbán volt.) Nem baj, megpróbálták. Nem úgy az utánuk következő indiai születésű, Szingapúrban élő, de Hong Kongban is gyakran fellépő fiatal leányka. Kellemes megjelenése és humora felhozta az előző csapat által mélyaltatásban levő közönséget, és ha nem is verték szét tőle a házat, sikeres 10 percet adott - angolul.

Most valami magyar fazon jött, göndör hajjal, ingben, világos farmerban. Állítólag ott, ahonnan jött, hellyel-közzel ismert. Angolul beszélt, és időnként olyan abszurd volt, hogy az egyszerűbb humoron nevelkedett tajvani közönség nem mindig értette, de ezzel együtt egy igen sikeres 8-9 perces blokkot láttunk-hallottunk. Valami VFJ, vagy hogy hívták.


A fotó egy videóból lett kivágva, ami a rossz fényviszonyoknak és a rossz akusztikának köszönhetően még élvezhetetlenebb...


És ekkor színpadra került az est fénypontja: egy török fiatalember, aki akár amerikai is lehetett volna, de törökként mutatták be. És hát nála kezdtem el gondolkodni: nem kéne neki már országos hírű sztárnak lennie? Nem kéne több lehetőséget kapnia? Nem kéne benne lennie a sajtóban és a kereskedelmi műsorokban? (Ez utbbira egyértelmű nem a válasz, ha egy humorista nem akar totálisan elkurvulni.) Merthogy az ürge 20 percen át, kínaiul folyamatosan nevettette ezt a kis közönséget - érintve azokat a témákat, a tajvaniak és a külföldiek kapcsolatát jellemzik. (Nyelvi nehézségek, kulturális különbségek, eltérő viselkedés, stb.) Természetesen nem értettem (a feleségem időnként fordított), de mozgásából, ritmusérzékéből, a közönséggel való kommunikálásból látható volt, hogy vérprofi.

A műsor szerkesztése műkedvelői munkát valószínűsít, mert az egyértelműen legerősebb török standupos után két-három tajvani fiatalember következett, akik hát... mindegy. Őket sem értettem, de nem csak én, hanem a velük egy nyelvet beszélő közönség sem. Szépen lassan haza is szivárgott mindenki, pláne, hogy a tajvani nem az a késő estig tivornyázó „fajta”.

Hát kb. ennyi a tajvani humor-élet. No persze itt is van kabaré, és a feleségem azt mondja, a stand uphoz hasonló előadások elsősorban a talkshowkban láthatók. De a humor egyáltalán nem szerves része az itteni kultúrának, legalábbis nem olyan fontos, mint nekünk, magyaroknak. A nálunk megszokott sokszínűség (pl. Nóti Károly, Hacsek-Sajó, Hofi, Galla, Stand Up Comedy) nem jellemző a Tajvani humor-életben. Megkérdeztem a feleségemet, hogy mégis, ki a legnépszerűbb humorista Tajvanon. Olyan sokáig gondolkodott, hogy elkezdtem és be is fejeztem a Palimadarak Klubja legújabb számának írását, és más egyéb feladataimmal is végeztem. Egy határozott „maybe”-vel ezt a fazont mutatta, talán ő a legjobb komikus Tajvanon:



Ő Li Licsün, aki Kínában is jó hírnévnek örvend. Parodizál, rendkívül szellemes, nem megy le „kutyába”, uganakkor felmerül a kérdés, hogy ha szidja a politikát, mégis, hogyan tűrik a toleranciáról legkevésbé sem híres kommunista Kínában. Állítólag nagyon ügyesen fogalmaz és nem lehet belekötni. (Vajon mit kezdene a jelenlegei magyar kormánnyal? Csak arra van sejtésem, hogy a kormány mit kezdene vele...!)

Az alant látható férfiú neve Dzsugo Lian, ő Tajvan Sas Józsija. Szinte mindennap látom a tévében - hol nőnek öltözve, hol politikust parodizálva, hol énekelve, stb. Elsősorban az akadémiai épületeket messze elkerülő, 50 feletti korosztály körében népszerű. A feleségem népes családjában is talán ezek a tagok kedvelik, de az orvosi, tanári, vagy mérnöki diplomával bíró tesók, nagybácsik és nagynénik csúnyán elhúzzák a szájukat a neve hallatán. Talán a kép is mutatja, hogy nem a szellemesség vezérli humorát, hanem a lehető legegyszerűbb eszközök, mint pl. gatya letolás, grimaszok, a tajvanon „yellow jokes”-ként emlegetett altesti poénok, vagy a könnyen megjegyezhető „csasztuskák”.



Rajtuk kívül akad még humorista Tajvanon, de nagyon ritkán fordul elő, hogy akármelyikük neve etalon legyen és az utca embere beszéljen róluk vagy citálja egy-egy poénjukat. Az olyan műfajok pedig, mint az abszurd vagy a stand up egyelőre piac nélkül maradnak, hacsak a Taipeiben bemutatkozott magyar farmergatyás, az a VFJ ide nem hozza.