Lesz aszpirin

Megyesi Gusztáv

2010. 08. 11. · Hócipő 2010/16

Azt kérdezi tőlem a szemközti szomszéd, amúgy százkét éves asszony, hogyan létezik az, hogy az Aszpirin nevű, végtelenül egyszerű és tradicionális gyógyszer, amit ő már Ferenc József alatt is szedett, olcsóbb Angliában, Németországban, sőt az Egyesült Államokban is, mint nálunk. Most olvasta egy újságcikkben, hogy a magyar turisták Görögországban szoktak Aszpirinből föltankolni, mert ott a húszdarabos dobozt kétszáz forintnál is olcsóbban adják, míg itthon nyolcszáz forintot is elkérnek érte a patikák.

Hogyan van ez, és meddig lesz még így?

Azt én nem tudom megmondani, minthogy a szakértők se tudják. Viszont szerencsére épp a napokban tették közzé az Új Széchenyi Tervet, melyről azt mondták alkotói, hogy ebben a tervben minden benne van, ami fontos az embereknek, ebben mindenki megtalálja a számítását, álmait, vágyait; jó, persze, nem azonnal jön el mindenkinek a jólét, a terv ugyanis húsz évet ölel át.

Ami azt illeti, a Széchenyi-tervben tényleg minden benne van. Ez már abból is fakad, hogy szó szerint az egész ország írta, olyanok is, akik nem is tudnak róla. Az, hogy a terv egyik önkéntelen szerzője például Litkai Gergely humorista, lapunk korábbi munkatársa, magától értetődő, neki nyilván a Villanyállatba írt cikkeit vették be egy az egyben, változtatás nélkül, más szerzőt azonban még ennél is nagyobb megtiszteltetés ért. Egy közgazdász annak idején kifejezetten a Medgyessy-kormány kérésére írt tanulmányt, amit aztán el se olvastak, a Széchenyi-tervbe viszont beépítették. Egy hagyományőrző huszártiszt viszont épp itatás közben tudta meg, hogy ő is társszerző, a lovával együtt majd’ beleszédült a patakba.

Mármost ha a Széchenyi-tervben az egész ország szó szerint benne van, akkor nyilvánvalóan az Aszpirinnek is benne kell lennie, hiszen azt több mint száz éve eszi marokszám az ország. Persze az Aszpirin nyilván nem a maga konkrétságában van benne a húszéves tervben, ám annyiban mindenképp, hogy a program szerint „az egészségipar fejlesztéséhez megfelelő adottságaink vannak. Az egészségiparnak a nemzetgazdasági átlagnál alacsonyabb az anyag-energia és importanyag-igényessége, a terület felvirágoztatásához vannak megfelelően képzett szakemberek, az egészség marketingértéke az utóbbi időben így pozitív világképpel pozicionálja az országot.” Ami világosan előrevetít egy olyan jövőt, amelyben az Aszpirin ugyanolyan olcsó lesz, mint Ferenc József alatt, mert hiszen hogyan is pozicionálhatná az országot pozitív világképpel egy olyan jövőbeni helyzet, amikor az Aszpirin Magyarországon luxuscikknek számít, és amerikai rokonok küldik csomagban az itthon rekedtek megsegítésére.

Ezt persze így de facto nem lehet a szemébe mondani egy százkét éves asszonynak, mert az ember egyrészt tanult ugye jó modort, másrészt pedig a százkét éves asszony nem esett a fejére, sőt számos jel szerint ő a legkevésbé szenilis a házban, szerény személyünket is ideértve sajnálatos módon. Sőt, az ő egészségének marketingértéke az évek múltával nemhogy csökkenne, de viharos tempóban emelkedik. Amikor születésnapja van, menetrendszerűen megjelenik az önkormányzati küldöttség csokor virággal és ingyenes wellnessbérlettel, de minthogy nincs lift a házban, mire felérnek a legfelső emeletre, súlyos légszomjjal küzdenek, a százkét éves szomszédasszony tol a fenekük alá széket.

Három évvel ezelőtt, amikor még csak 99 éves volt, ergo az önkormányzatnak eszébe sem jutott megjelenni, pláne nem welnessbérlettel, csípőprotézist építettek be neki, de rá két hétre már a lépcsőket járta, mondván, „kell a kondíció, hogy a szellem friss maradjon”. És a szellem friss maradt. Ennek ellenére a húszéves tervből csakis az Aszpirin érdekli. Érthető. Egész életében az Aszpirinen kívül más gyógyszert nem szedett, másrészt emlékszem, amikor 1962-ben apám egy napon azzal ment ki a folyosóra, hogy épp most mondta be a rádió, leraktuk a szocializmus alapjait. Akkor már apám s a szomszédasszony is túl volt jó néhány, ennél a mostaninál sokkal nagyobb szabású és hosszabb időtartamra készült terven (ezek ráadásul a világot voltak hivatottak fölforgatni, nem is rossz hatásfokkal), s vagy fél tucat hasonló távlati programban éppen nyakig benne, hát csöndesen mosolyogtak.

Mink András hosszú távú tervekre emlékező esszéjében olvasom, hogy 1980-ra a Szovjetunióban felépült a kommunizmus, a KGST a kilencvenes évekre utolérte és lehagyta a fejlett Nyugatot, a kommunista országok polgárai pedig túlszárnyalták fogyasztásban a még mindig kapitalizmusban sínylődő nyugati társaikat. A mi tervhivatalunk 1980-ig szóló húszéves terve szerint „a termelés fejlődése nemcsak mentesíteni fogja népünket a létfenntartási gondoktól, hanem olyan fogyasztási célkitűzések megvalósítását teszi lehetővé, amelyek a tudomány álláspontja szerint elégségesek az ember harmonikus testi és szellemi szükségleteinek kielégítéséhez”, olyannyira, hogy Váci Mihály, a költő egyenesen azt kérdezte a kétezres évekbe előretekintve: „Mit tehetünk, hogy a kommunizmus pihentető, derűs partjaira lép emberek ne a kényelemben szuszogva terüljenek el az anyagi jólét langyos homokpartjain?”

Mondom, a szomszédom a langyos homokpart kivételével mindezeken nagyjából túl van, neki én már újat nem mondhatok, valamit azonban mégis mondani kell, nem állhat az ember bambán, jövőkép nélkül egy százkét éves asszony előtt.

- Fog még maga a dédunokája lakodalmán olcsó Aszpirint ropogtatni - mondom tehát vidáman, meg-meglapogatva a hátát, először nagy, kerek szemekkel, értetlenül néz rám, s csak nagy lassan rémlik föl benne, hogy de hiszen a csípőműtétje után is a dédunokája lakodalmával vigasztaltam, csak akkor még táncot ígértem neki, nem pedig Aszpirint.