Szegény ország, színesben, műnyomón
Uj Péter
2010. 07. 28. · Hócipő 2010/15
„Barátaim, ez egy szegény ország!” - még mindig a fülünkbe csöng Bokros Lajos mondata, amit a pénzügyminisztérium előtt a tandíj ellen tüntető egyetemistáknak mondott jó tizenöt éve. Minden idők egyik legőszintébb magyarpolitikusi szereplése volt, egyébként talán az őszödi Gyurcsány lehet még versenyben, igaz, neki az volt az egyetlen őszinte pillanata kábé. Sok víz lefolyt azóta, a tüntető egyetemisták vezetői néhány év múlva kormánypozíciókat kaptak, utódaik szélsőjobboldali pártot alapítottak, Bokros pedig bohócként végezte egy kétes erkölcsi és elmeállapotú pártban.De: a mondat halhatatlan. Móriczi keménységű ténymegállapítás. Szeretjük szegénynek érezni magunkat, bőgatyás pusztai keménylegénynek, talpunk alatt fütyül a szél. (Mert azért bőven lehetne azon rugózni, hogy menynyire igaz ez az állítás, mi gazdag, mi szegény, mihez képest, mert ott van Burundi, Banglades vagy Afganisztán, másrészről meg Luxemburg, Liechtenstein, Norvégia. És hát lehet, hogy az ország egy romhalmaz, szétlopták, szétrabolták, szétdúlták bankok, zsidók, kommunisták, de hogy soha ilyen közel nem volt a k.-eu életszínvonal a nyugatihoz, az zicher, még a nemzeti nosztalgiánkban boldog békeidőnek álmodott századfordulón sem, még Mátyás király idején sem.)
Maradjunk abban: szegény ország. Soha nem jut elég pénz. A kormány próbálja összekuporgatni a hiányt, hol megszorít, emel, leépít, most éppen konfiskál, hopp, a bankoknak van pénzük, tőlük elvesszük, ne az emberek fizessék meg, haha, és a hülye emberek meg el is hiszik, hogy nem ők fizetik, addig nem ér el az ész, hogy számlavezetési díj, betéti kamat, hitelkamat és a többi. Mindennap eszembe jut ez a Bokrosmondat, amikor az asztalomon landol egy újabb vastag boríték, benne egy újabb minisztérium, hivatal, országos hatáskörű szerv, kulturális intézmény, terméktanács, kamara, alapítvány színes-szagos brosúrája, kötete, albuma, ezergrammos műnyomón, hatalmas színes képekkel, darabja több ezer forintos költségen, közbeszereztetve, megpályáztatva, haverilag rásegítve, lenyúlva, megumbuldázva, és nyilván nem egy vagy kettő készült, kiment minden szerkesztőségbe, ezernyi rokon szervnek, külképviseletnek, kit tudja még, hová, olvasatlanul hajítódik a szemétbe mind.
És tényleg mindennap jön egy. És tudjuk, hogy az EU előírja, és tájékoztatni kell, tájékoztatási kötelezettség van, kérem szépen, alapjog meg minden, a demokrácia talpköve, hogy az állampolgár tudja (tudja ám a lófaszt), és egyébként nem is állami pénz, vagyis hát nem tisztán, hanem egy kis ez is, egy kis az is, egy kis támogatás, egy kis EU-lé, alapítványi csurrantás, mindegy, lehet itt magyarázni, közpénz a vége annak, szinte mindig, és amit előállítunk belőle: szemét. Elég lenne egy e-mail, egy weblap, fotók nélkül, két állítással, persze kiderülne, hogy nincs két egymondatos állítás valójában, vagy alig marad valami közlendő, ha elhagyjuk a műnyomót, a tipót, a fotót, a flikflakot.
Szegény ország? Itt áll halomban az íróasztalom mellett egy év alatt összegyűlt ötvenkilónyi nyomdaipari termék, csak a dizájnmunka értéke százmilliós, és még a papír, a nyomda, a szerzők, fotósok, szerkesztés, tördelés, levilágítás, lopás és így tovább. Hány légeztetőgépet lehetne venni ebből egy éhező néger kisnyugdíjas közalkalmazottnak?