Tanuljunk khmerül!

Varga Ferenc József

2010. 07. 26.

Na, akkor kedves olvasók, elő a memóriával: kinek mi jut eszébe Kambodzsáról? Igen? Nem, kedves Kovácsné, Kambodzsa nem Afrikában van... Igen... Nagyon jó! Pol Pot és a Vörös Khmerek. Aztán? Igen. Angkor Vat, nagyon jó. „Gyilkos mezők” mozi Mike Oldfield zenéjével... helyes! Kész, ennyi? Akkor hadd meséljek egy kicsit! Bár magam csak öt napot töltöttem az országban, de nem csak Angkor Vat kötötte le a figyelmemet. Ha az ember nem akar bárgyú arcú turista maradni, ki kell menni a kevésbé frekventáltabb utcákra is, ahol nincsenek békejelet mutogató és úgy fényképezkedő, surdakalapos japán buszozók, meg vágóhídra hízott német és amerikai, strandpapucsos kirándulók.

Jó, Kambodzsa már végképp nem a felkelő nap országa, hiszen Tajvantól is jóval „nyugatabbra” van, ám tajvani nejem és én, mint a felkelő nap magyar embere, nemrégiben ellátogattunk a „gyilkos mezők” országába. Volna mit tanulnunk. Mert szegénység nálunk is van, igaz, szerencsére nem olyan szinten, mint a khmerek földjén, de talán éppen ezért érdemes lenne eljönni ide. Az egész ország egyetlen kincse Angkor Vat, míg Magyarországnak ott van Budapest a panorámával, a rengeteg gyógyvíz, a puszta, és hadd ne soroljam. Mi sírunk és morcosak vagyunk. Kambodzsában, legalább is Siem Reap környékén a legszegényebb is boldogabb nálunk!

A folyó innenső felén van a turista-központ...

...a másik parton meg ez.

Angkor Thom felé menet lerobbant a tuk-tuk (motoros riksa) és meg kellett állni. A képen látható, nem éppen box-utcára hasonlító, dzsungel-közeli műhelyben/-nél három mezítlábas kissrác játszott (kavicsokkal). Gondoltam, apuka is előkerül majd. Apuka nem került elő, csak a három iskoláskorú ragadott szerszámokat, és kb. 5 perc alatt rendbetették a Honda-robogót. Közben velünk is váltottak néhány szót - angolul. A „sofőrünk” fizetett, a gyerekek visszaadtak - nem átverve a palit! - majd egy őszinte mosolyú búcsú után tovább indultunk.

Budapesten egyszer a biciklimen pedált kellett cserélni. Máig nem értem, hogy a morcos, magyarul is nehezen beszélő („Adjad ide azt a' izét”), 30 körüli fószer miért bontotta atomjaira az egész bringát, hogy aztán a pedál is újra leessen!

Angkor Thom Elefánt Terasza mellett ültünk az asszonnyal és dobozos „spritét” meg „zuppot” ittunk. Két, vidáman kacagó, kisgatyás 3 éves fiúcska szaladt oda hozzánk, és rajtuk sem volt 23.000 Ft-os nájki cipő. Egy darabig vigyorogva nézték a „kínai nőt” meg az „amerikai ürgét”, ahogy isznak, majd az egyik, továbbra is széles vigyorral, de hibátlan angolsággal megszólalt: „Give me the can.” Még egy korábbi ivászatból őriztünk másik kettőt, mert az előző templomban nem találtuk a kukát, úgyhogy azokat is odaadtuk a kiscsákóknak. Az előzőeknél még szélesebb vigyor jelezte a határtalan örömöt, és természetesen egy nagy „thank you”-val vitték el a kincset érő pléhdobozokat, merthogy az recycle, és sok gyerek abból él, hogy gyűjti a riszájkölös hulladékot.

Itthon nyolc évig tanítottam angolt - első sorban általánosban. Volt olyan nyolcadik osztályom, akik 14 évesen még mindig nem tudtak bemutatkozni sem, és ha tanítani mertem, kaptam a fejemre rendesen. A szülőktől is - akik egyáltalán nem „újradobozból” éltek.

Ilyen nálunk is van, csak pálmafa nélkül.

Esténként sétáltunk az utcán és nem minden utcán volt világítás. Siem Reap olyan, mintha egy ceruzaelemről menne a „villany”, mert az amúgy gizdának tűnő szállodánkban sem volt áram minden konnektorban. De ez nem baj. Attól még az utcák biztonságosak. Rossz arcú fazonokat, molesztálókat, agresszív állampolgárokat nemigen láttunk. Azt, hogy egy város mennyire nyugodt, sokszor a helyi kutyák viselkedésében is tükröződik. Jómagam rokonlélek vagyok Hoboval mert „A kutyától félek, a vértől hányok...”, de itt valahogy nem éreztem azt, hogy arrébb kéne mennem, mert egy nyugtalan állat belém akar marni. Az egész városban határtalan nyugalom érezhető.

A magyar állampolgárnak se embertől, se kutyától nincs nyugta. Ideges világban viszont mindenki ideges.

Siem Reap - belvárosi utcakép.

Két kerekes-székes fiúcska gurult oda hozzánk e sötét utcákon. Pénzt kértek. Rájuk néztem, és láttam, hogy nemigen tudnak komoly munkát vállalni, mert csak kezük van, és az sem mozog teljesen úgy, mint a szerencsésebbeké. De a mosolyuk életörömöt sugárzott. Pláne, amikor meglátták azt a párszáz kambodzsai rent, amit USA-dollár hiányában felajánlottam nekik. Az egész pénz kb. 30 forintot ért, a feleségem még megtoldotta az adományt egy kis tajvani édességgel. Természetesen angolul kommunikáltunk és nem volt nyelvi fennakadás. Jó érzés volt segíteni, még ha csak ilyen kevéssel is, pláne, hogy hangosan megköszönték, és minden veszekedés nélkül elosztották egymás között.

A nagykörúton odajön egy hordányi ép, egészséges, erős ember, hogy „bocsi-bocsi aggyá már pár forintot”. Ha nem adok, akkor a kurvaanyámat, ha meg adok egy húszast, akkor „menj má egy huszassal bazmeg micsináljak”. Ugyanez érvényes a „Drága Isten áldja meg”-féle állampolgárokra!

Hirdetőoszlop - „ha csak úgy nem” alapon.

Kambozsában csaknem mindenki dolgozik. Vagy tuk-tukot vezet, vagy képeslapot árul, vagy vendéglőt üzemeltet, motort szerel, masszíroz (nem motort), hulladékot gyűjt, satöbbi. Mindenki tud legalább egy keveset angolul, és ha kell kínaiul és japánul is. Angkor Vat nagy kincs, csakúgy mint a felé irányuló turizmust szolgáló eszközök. A tajvani robogókkal ellentétben itt minden kismotor úgy csillog, mintha most gördült volna le a futószalagról. A poros utcák ellenére a környezet védelme legalább olyan fontos, mint Orbán Viktornak a Nemzeti Együttműködés. A kereskedők és a tuk-tukosok ugyan nyomulnak, de nem zavarók. Egy-két határozott „No, thank you”-val lerázhatók. Ha lerázod őket, akkor sem mondanak rád semmit, legfeljebb egy kisiskolás csalódott arcával odébbállnak. Ezek az emberek a szegénységben és a nyomorban megtalálják azt a nyugalmat, amit mi a plazmatévében, a hetente cserélt mobiltelókban, vagy a mindennapi vásárlásban keresünk - hiába!

Kontraszt - mert gazdagabbak itt is vannak.

De persze nem kell Kambodzsába költöznünk, szó sincs erről. Mi máshoz vagyunk szokva. Csak épp ezeket a szokásokat kellene egy kicsit megváltoztatni. Mindegy ki hova tartozik, a munka, a tanulás, és a lehetőségek kihasználása alapfeltétele az életben maradásnak. Persze nem Magyarországon. Mert nálunk munka nélkül is van pénz, tanulás nélkül is van lehetőség, és mosolygás nélkül is van még egy pár turistánk. Majd csak hazamennek!

„Drágának tűnő, de nem” szálló Siem Reapban.