Apáról fiúra
Beszélgetés Hajdu Attilával
Murányi András
2006. 01. 04. · Hócipő 2006/01
Pardon, mondja a telefonba, miközben a fotóssal
negyedórája várjuk, elfelejtettem az interjút, de öt perc múlva ott
vagyok. Ebből mi lesz, nézünk egymásra Szilárddal, ám öt perc múlva
megjelenik Hajdu Attila, mi több, két képet húz elő: bár az időpont
kiment a fejemből, a fotókat elhoztam. A fotókat látják (két Hajdu
díjnyertesen vetődik, jó húsz év különbséggel), viszont az
ellentmondást feloldandó tisztázzuk: Attila precíz és
kizökkenthetetlen. Nem csak elmeséli részletesen az életét, hanem
összegez is, vesszőre visszamondva, miről beszélt másfél óráig (különös
tekintettel azokra, akiknek sokat köszönhet). Jaj, bajban vagyunk. A
zanzásított változat következik: maradjunk ennyiben.
Ú vagy u?
U.
Hogyhogy?
A nagyfater tudja: őnála lett u.
De hát az ön apja hosszú ú-val szerepelt!
Hol így, hol úgy jelent meg a neve. Nekem is van Hajdu meg Hajdú feliratú mezem...
Úha. Vagy uha. Mindenesetre folytassuk biztonsági kérdéssel: apja miatt lett labdarúgókapus?
A szüleim nem akarták, hogy futballozzam, azt pedig végképp nem, hogy kapus legyek...
Szuper!
Anyu, aki a fater mellett végigélte a szakmát, határozottan terelgetett afelé, hogy csak ezt ne. Elvittek úszni, cselgáncsozni, ellenben bennem mind erőteljesebben vetődött fel: nem lehetne-e mégis a futball... Szüleim nem ugrottak a plafonig, ugyanakkor rám hagyták azzal: a kapuba tilos beállni! Két hétig működött is a dolog, hanem akkor kapus nélkül maradtunk a Fradiban, az edző pedig azt mondta: apád úgyis kapus, állj be te. Nekem speciel tetszett, ám otthon...
Hogy adta elő?
Apuéknak föltűnt, hogy visszafogottabb vagyok; csak úgy tébláboltam a lakásban, mire végre kiböktem, mi van. Szerencsére megkaptam a támogatást, valószínűleg azért, mert látták: nincs mit tenni. Amúgy ha apu motorversenyző lett volna, én is az leszek. Mindent tőle tanultam; kapusedzőként neki és Kakas Lacinak köszönhetek a legtöbbet.
Emlékszik valami élőre Hajdu Józseftől?
Meccsen, sajnos, nem láttam: cikkekből, képekből tájékozódtam. Parádé a Honvéd ellen, Törőcsik átemeli: ilyenek ugranak be. Igazi élményeim abból azt időszakból vannak, amikor bejártam apuhoz a Fradi öltözőjébe. Belépéseimkor Ebedli úgy kigáncsolt, hogy beestem a szennyestartóba. Átestem a szokásos vicceken is; fogadjunk, hogy nem mered bedobni apád cipőjét a medencébe? Persze, hogy bedobtam. Megy-e a bukfenc? Még szép, hogy sárban is megtettem. Na ja: hat-hét éves lehettem.
- Határozottan terelgetett afelé, csak ezt ne!
Aztán a sorsuk komolyan is találkozott.
Először akkor, amikor apu az utánpótlásnál lett kapusedző. Agyalós típusként nem volt velem könnyű, ám nagy zörrenésekre nem kell gondolni: azonosan láttuk a dolgokat. Én tudtam, hogy ő tudja, és ő tudta, hogy én tudom. Aztán kiöregedtem, és ötödik kapusként nulla volt az esélye, hogy én védjek a felnőttben. Apu közbenjárásával Vácra kerültem Csank Jánoshoz: azóta is hálás vagyok a jóistennek azért a három és fél évért. Óriásit fejlődtem, noha bajnokin csak egyszer védtem - csereként rávetődtem Nagy Tibor hazaadására -, de a legbüszkébb a szigorú Csank korrekciójára vagyok. Az elején visszahallottam, hogy azt mondja: Attila csak azért lett kapus, mert az apja is az volt. Később: tévedtem, ebből a srácból még lehet valaki.
És lett.
Szegedi kitérő után Csepelen Sziebent váltottam öt meccs után, s két évig védtem egyhuzamban; Mészöly innen válogatott be. Majd hozzávetőleg tizenkétmillió forintért visszaigazolt a Fradi, és hallgattam szépen: ennyit egy kapusért, ráadásul sajátért? Amikor bejutottunk a Bajnokok Ligájába, már nem ez volt a téma...
Akkoriban tudtak magukról?
Csak mostanában fogom föl, mi történt. Megyek a zebrán, és szól egy fiú: ott az a kapus, aki Zürichben kivédte azt a tizenegyest a Grasshoppers ellen! Pedig tíz éve történt! És akkor nem csak az volt furcsa, hogy Madridban Hierro szabadrúgása eltöri a kezemet, ráadásul bemegy, hanem az is, hogy a mezt kidobhatjuk a szurkolóknak. Vagy hogy odajön hozzám az Ajax kapusa, Van der Sar egy Good Luckra, és a végén ő nyújtja a dresszét. Mit mondjak még... Annyit feltétlenül, hogy akkor apu volt a Fradi kapusedzője; Novák sasszemmel igazolt játékost, az ellenfelekről mindent tudott, Simon Tibi pedig a pörgésről gondoskodott: rövid idő alatt három music centert tört össze az öltözőben, egyrészt hangulatfokozásképpen, másrészt, mert Modern Talking szólt éppen.
- Csak azért lett kapus, mert az apja is az volt!
Élménye van dögivel. Még meghatározó?
Nászúton sétálgatunk a feleségemmel, amikor megcsörren a mobilom: halló, itt Harald Schumacher! Nem volt vicc: így kerültem két évre Kölnbe. Ellenpontként: amikor az MTK kapusaként egy ütközés nyomán megrepedt a vesém, és a meccs után véreset pisiltem, meg is halhattam volna. A klinikán Romics professzorhoz kerültem, aki az első félidőt még látta a Hungária körúton. Kérdezte is: maga? Mondtam... A prof kollégája, miután a vész elmúlt, percekig tűnődve állt az ágyamnál, majd közölte: maga szerencsés csillagzat alatt született. És elment.
Faterjáról keveset hallani.
A Fraditól Varga küldette el, mondván: dobja a labdát, és nem rúgja. Az első rosszulléte innen datálható, aztán lett még néhány, melynek nyomán nem lehet kirobbantani Tárnokról: ott él az új családjával, teljesen visszavonultan.
Azért beszélnek?
Hogyne. Csak a Fradiról nem.
A fia önfeledtnek látszik.
Mióta abbahagytam, többen mondták: felszabadultabb vagyok. Vesebajomnál gondoltam először arra, hogy van más is a futballon kívül. A kávézó - most nyitjuk a másodikat - és a szakkommentátorkodás kitölti az életem, s bár lazább lettem, látok magamon furcsa jeleket. Amíg játszottam, reggeltől estig a futball létezett; most nem a kávékon agyalok?