Napló gyermekeimnek – 1991/15
VII. 1., hétfő – VII. 7., vasárnap
Déri János
1991. 07. 25. · Hócipő 1991/15
Na tessék most meg napok óta Sartre-t olvasok. „...az ilyen emberről azt mondják, hogy antiszemita felfogású.” Ez a szó: felfogás, meggondolkodtat... Ez a szó azt jelenti, hogy minden vélemény egyenrangú, tehát a gondolatoknak biztonságot és ártalmatlan külsőt kölcsönöz, ízlésekkel azonosítva őket. Minden ízlés természetes, minden gondolat megengedett; ízlésekről, színekről, véleményekről nem lehet vitatkozni.
„...tagadom, hogy a véleményeknek lehessen nevezni egy doktrínát, amely kifejezetten bizonyos személyekre irányul.”
Ha most a dologból kicsit kifelejtjük a zsidókat, legalább amíg a vita eldől, hogy itt és most van-e antiszemitizmus, vagy nincs (szerintem felfogás kérdése), szóval addig sem kell megfeledkezni egy ilyen jól forgatható gondolatról, mert ilyen-olyan felfogású emberek vannak bőven, vagy inkább csakis.
Újabban „bizonyos személyek” lettem. Én egyedül. Mondhatnám úgy is: Én-ből Ti.
A dolog már akkor is zavart, amikor még nem voltam ilyen baromi olvasott.
– Ti mindig csak azt akarjátok – mondta kamaszkorom vége felé Bagó Juli, Nagy Magdi, meg a Zsuzsi a harmadikról. Pedig hát Velem jöttek fel Béláék kéglijére, nem az Eötvös gimnázium KISZ-alapszervezetével. Engem talán még szerettek is, de Rám dérijánosokra megvolt a konzervatív felfogású lányok doktrínája. Aztán (értsd „az” után) Én megint Te lettem, és csak a szakítás kínos procedúrájában kezdtem el sokasodni, és váltam általánossá megint.
Szóval, ez már akkor nagyon zavart, és most hogy ilyen baromi olvasott vagyok, legalább már tudom, hogy miért. Persze Sartre lehetett volna kicsit „egzisztencialistább” és rájöhetett volna, ahogy akikre a véleményként megjelenő doktrínák irányulnak, azok a bizonyos személyek lehetnek egy ember is. Igaz, erre igazi demokráciában élve nem olyan könnyű ráébredni, és honnan ismerhette volna ő a XX. század közepén Európában a tudathasadásnak azt a speciális formáját (skizofrénia hungaricus), amelyben egy ember egy másik embert vél több embernek.
Így lettem Énből Ti. Mert ez hozzátartozik a gusztusokra hizlalt ellenségképhez, mert mi nem polemizáló, hanem harcos nép vagyunk, mert harcolni igazán csak túlerő ellen lehet ilyen „váteszes” vitézi módon, még ha egyedül van is.
A nagy bajom az, hogy miközben pszeudo sokasággá váltam, tökegyedül vagyok. Az hogy Ti lettem, nem jelenti azt, hogy Mi vagyunk, mert hát „ilyen az ember, egyedüli példány”, és ha nincs is igazán véleménye, az is egyedi, a heroizmusra törekvő ellenfél, tehát hiába sokszorozza túlerővé, mégis magára marad. Adott esetben persze az is előfordulhatna, hogy Mi harcolunk Velük vagy Ők Velünk (a sorrend hatalom kérdése), csak hát közben Mi is vitatkozunk így egymás közt, tehát Mi is Ti vagyunk. Külön-külön. Mert kötelékben nem lehet hősnek lenni.
Kollégám (amolyan vezetőféle már, de még kolléga), meséli, hogy a Parlament büféjében "odakávézott" mellé egy jeles képviselő:
– Te komám, bajban vagyunk Veled, hol ilyeneket mondasz, hol olyanokat.
– Én már csak hol ilyeneket gondolok, hol meg olyanokat.
– Így aztán nem igazán tudjuk, hogy Te hová tartozol, komám.
– Hozzám.
– Ti aztán nagyon tökös legények tudtok ám lenni, komám.
(Tudom, a példa együgyűsége méltatlan Sartre emlékéhez, de mit tegyünk, a Parlamentben történt.)
Angliában nyelvészkedik a világ legrégebbi demokráciája. Az angol nyelvben nincs is magázódás, sőt az egyes és többes szám második személy tökugyanaz. Ha tehát Valaki Velem beszél, hiába gondolja azt, hogy Ti, hogy úgy mondjam, nem hallatszik ki belőle. Ha viszont deklarálni akarja a többes szám második személyt, akkor meg kell neveznie, hogy kik is, és ez jó, mert akkor már Én, Mi vagyunk. Ezt hívják demokráciának.
Az elvtársak tegeződtek. Akivel magázódtak, az nem volt elvtárs, ebben a logikában inkább elvtársellenes. Az oroszban tehát a magázást a többes szám második személy jelöli, tehát a Maga az Ti formailag is, azaz már a nyelvben is megjelent az ellenfél magányos megsokszorozása, ami mint tudjuk, feltétlenül szükséges egy gusztusos ellenségkép felvázolásához.
A magyarban viszont csak többes szám első és második személy lesz pár év múlva. Egy harmadiknak ugyanis nincs sok keresnivalója az urak párbajában, az mindig két ember dolga, még ha az egyik létszámfölényben van is. Mindig a másik. Úgy, hogy főként Ti lesztek, talán csak Ti. Ti-Ti-Ti (tá-tá-tá) Ti-Ti-Ti.
Mentsétek meg lelkeinket!
„...tagadom, hogy a véleményeknek lehessen nevezni egy doktrínát, amely kifejezetten bizonyos személyekre irányul.”
Ha most a dologból kicsit kifelejtjük a zsidókat, legalább amíg a vita eldől, hogy itt és most van-e antiszemitizmus, vagy nincs (szerintem felfogás kérdése), szóval addig sem kell megfeledkezni egy ilyen jól forgatható gondolatról, mert ilyen-olyan felfogású emberek vannak bőven, vagy inkább csakis.
Újabban „bizonyos személyek” lettem. Én egyedül. Mondhatnám úgy is: Én-ből Ti.
A dolog már akkor is zavart, amikor még nem voltam ilyen baromi olvasott.
– Ti mindig csak azt akarjátok – mondta kamaszkorom vége felé Bagó Juli, Nagy Magdi, meg a Zsuzsi a harmadikról. Pedig hát Velem jöttek fel Béláék kéglijére, nem az Eötvös gimnázium KISZ-alapszervezetével. Engem talán még szerettek is, de Rám dérijánosokra megvolt a konzervatív felfogású lányok doktrínája. Aztán (értsd „az” után) Én megint Te lettem, és csak a szakítás kínos procedúrájában kezdtem el sokasodni, és váltam általánossá megint.
Szóval, ez már akkor nagyon zavart, és most hogy ilyen baromi olvasott vagyok, legalább már tudom, hogy miért. Persze Sartre lehetett volna kicsit „egzisztencialistább” és rájöhetett volna, ahogy akikre a véleményként megjelenő doktrínák irányulnak, azok a bizonyos személyek lehetnek egy ember is. Igaz, erre igazi demokráciában élve nem olyan könnyű ráébredni, és honnan ismerhette volna ő a XX. század közepén Európában a tudathasadásnak azt a speciális formáját (skizofrénia hungaricus), amelyben egy ember egy másik embert vél több embernek.
Így lettem Énből Ti. Mert ez hozzátartozik a gusztusokra hizlalt ellenségképhez, mert mi nem polemizáló, hanem harcos nép vagyunk, mert harcolni igazán csak túlerő ellen lehet ilyen „váteszes” vitézi módon, még ha egyedül van is.
A nagy bajom az, hogy miközben pszeudo sokasággá váltam, tökegyedül vagyok. Az hogy Ti lettem, nem jelenti azt, hogy Mi vagyunk, mert hát „ilyen az ember, egyedüli példány”, és ha nincs is igazán véleménye, az is egyedi, a heroizmusra törekvő ellenfél, tehát hiába sokszorozza túlerővé, mégis magára marad. Adott esetben persze az is előfordulhatna, hogy Mi harcolunk Velük vagy Ők Velünk (a sorrend hatalom kérdése), csak hát közben Mi is vitatkozunk így egymás közt, tehát Mi is Ti vagyunk. Külön-külön. Mert kötelékben nem lehet hősnek lenni.
Kollégám (amolyan vezetőféle már, de még kolléga), meséli, hogy a Parlament büféjében "odakávézott" mellé egy jeles képviselő:
– Te komám, bajban vagyunk Veled, hol ilyeneket mondasz, hol olyanokat.
– Én már csak hol ilyeneket gondolok, hol meg olyanokat.
– Így aztán nem igazán tudjuk, hogy Te hová tartozol, komám.
– Hozzám.
– Ti aztán nagyon tökös legények tudtok ám lenni, komám.
(Tudom, a példa együgyűsége méltatlan Sartre emlékéhez, de mit tegyünk, a Parlamentben történt.)
Angliában nyelvészkedik a világ legrégebbi demokráciája. Az angol nyelvben nincs is magázódás, sőt az egyes és többes szám második személy tökugyanaz. Ha tehát Valaki Velem beszél, hiába gondolja azt, hogy Ti, hogy úgy mondjam, nem hallatszik ki belőle. Ha viszont deklarálni akarja a többes szám második személyt, akkor meg kell neveznie, hogy kik is, és ez jó, mert akkor már Én, Mi vagyunk. Ezt hívják demokráciának.
Az elvtársak tegeződtek. Akivel magázódtak, az nem volt elvtárs, ebben a logikában inkább elvtársellenes. Az oroszban tehát a magázást a többes szám második személy jelöli, tehát a Maga az Ti formailag is, azaz már a nyelvben is megjelent az ellenfél magányos megsokszorozása, ami mint tudjuk, feltétlenül szükséges egy gusztusos ellenségkép felvázolásához.
A magyarban viszont csak többes szám első és második személy lesz pár év múlva. Egy harmadiknak ugyanis nincs sok keresnivalója az urak párbajában, az mindig két ember dolga, még ha az egyik létszámfölényben van is. Mindig a másik. Úgy, hogy főként Ti lesztek, talán csak Ti. Ti-Ti-Ti (tá-tá-tá) Ti-Ti-Ti.
Mentsétek meg lelkeinket!