Szegény Szlovénia (Anglia - Szlovénia 1:0)
Megyesi Gusztáv
2010. 06. 23.
Tudtam, hogy így lesz. Életemben már annyi, de annyi meccsnek nem találtam el nemhogy az eredményét, de a fordulópontját még nagyvonalakban sem, hogy most hadd dicsekedjem. Amikor véget ért az Anglia-Szlovénia mérkőzés, de még tartott az algériai-amerikai, s a bíró épp jelezte, hogy négy percet hosszabbít, tudtam, hogy valami még történni fog. Ez a játék egyszerűen így van kitalálva. Már nem maga a foci, mert izgalmakat a hokitól a kosárig minden labdajáték tartogat az utolsó másodpercig, ám a futball az egyetlen sportág, amelyben a világ- és Európa bajnokságok utolsó csoportmérkőzéseit ugyanabban az időben játsszák, így tényleg az elsőtől az utolsó pillanatig feje tetejére állhat a világ rendje.
Állt is. Csak épp azt gondoltam, hogy az algériaiak fognak gólt lőni az amerikaiaknak, amire volt esély, ugyanis egész meccsen szinte csak az amiknak volt helyzete, de mindjárt tíz is, mégpedig ajtó-ablak, de szó szerint, a foci törvényei szerint tehát algériai gólnak kellett volna következnie. S akkor ugyan nem jut Algéria tovább (ahhoz még egy gól kellett volna nekik) tehát nem sokra mennek a találatukkal, viszont Szlovénia nem esik ki, marad továbbjutó helyen, ha csupán a másodikon is Anglia mögött.
- Nem mész innen?
De nem. A legeslegutolsó előtti percben az Egyesült Államok megszerzi a győztes gólt. Mégpedig stílszerűen: száz százalékos helyzet, előbb Dempsey hagyja ki, majd a társa, aztán jön Donovan, s ő már belövi. Nem is tudom hirtelenjében, mit mondjak. Annyira szerettem volna, ha Szlovénia is továbbjut, legyen már végre egy környező ország, amelyik magával visz a nyolcaddöntőbe némi futballüzenetet ebből a szerencsétlen Közép-Európából (Szerbia továbbjutása amúgy is kétséges), viszont az amikat is 16 között akartam látni, Angliáról nem is szólva.
Szegény Szlovénia, hárommillió ember sírja most az amerikaiak gólját. Szemben 278 millió amerikaival, melyből legfeljebb harmincmillió érzett volna búbánatot kieséskor; Amerika változatlanul a bézból és az amerikai foci hazája, nem a socceré.
Angliáról egy szót se. Mindent pontosan úgy csinált Terry, Gerrard, Lampard és Rooney, mint otthon Londonban, Liverpoolban és Manchesterben, csak az agyuk volt fáradt, vagy tán a láb is, esetleg fordítva, mindenesetre gépi formájukat hozták, amiből majdnem forradalom tört ki otthon.
Nevezzük ezt holtpontnak. Három meccsen át tartott, de most már vége. Anglia a második helyen jutott tovább, ám ez gyorsan el lesz felejtve. Következésképp fogok én még Angliáról írni ezen a vébén, nem is egyszer, mert innét a jobbik felét mutatják arcuknak, nagyot fog csodálkozni a világ. Ne má’ mindig a németek meg az olaszok húzzák ki magukat hajuknál fogva a mocsárból.