Vándorcirkuszok: Janus-arcú profi kosárlabdázás, quo vadis?
Uj Péter
2010. 05. 19. · Hócipő 2010/10
Midőn ezt írom, egyedülálló anticipációs készségű dobóhátvéd atletizál a perimeteren, a festéken pedig muszkuláris erőcsatár vár az extrapasszra, hogy aztán aléup lesz, esetleg bekdór, az már óldöszémtumi.Pléjoff van. Kialvatlanság, ideg, izgulás. Hogy hét (tíz) időzónányira innen melyik néger mennyire mennyit.
Nem mindig volt ez így. Sőt! (Nem is normális.)
Nekem kifejezetten fehér emberekkel kezdődött. Rosszabb: értelmiségiekkel. Nem voltam még tíz sem, amikor kosarazni kezdtem. Kosaraznom kellett. Muszáj volt. Egyrészt baromi magas voltam (lélekben azóta is kettőtízes néger; erőcsatár, persze), százhetven centi ötödikben, másrészt meg a magyar futball akkoriban (a ’78-as vébé után, emlékszünk, kínos zakók a csoportmeccseken, csalás, Nyilasi, Törőcsik, bolti lopás, tészta, ja, az nem, mindegy) kezdett erkölcsileg vállalhatatlanná válni, így eminens műszaki értelmiségi apám és az ő műegyetemi állása révén ki volt nekem a kosár és a MAFC jelölve. Csupa értelmiségi gyerek szinte, semmi nem volt érzékelhető akkor még - ‘79-’80! - a basketball gettókultúrájából: hiphopról, térd alá érő gatyákról, tetoválásokról akkor még a Harlemben se nagyon hallottak.
- Élek és virulok
Deviszont. Mü-sza-ki-e-gyetem, mü-sza-ki-e-gye-tem - rövid ü-vel, ti-ti-tá, ti-ti-tá cérnavékony hangon üvöltöttük áljapánul a Nemzeti Sportcsarnokban a soros örökrangadón. Bajnoki sorsdöntő vagy kupadöntő: MAFC-Honvéd. A kosárlabda mint színház nekem itt kezdődött. Szirmai, Mokos, Moss, Kókay, Somogyi - kábé ez lehetett a kezdő, csupa műszaki értelmiségi fazon, szemben a külvárosibbnak tűnő Honvéd, Gellért Sanyi, Recska és a többiek. (Annyi hely nincs az agyamban, hogy az ellenfelet is megjegyezzem. Gellért Sanyit azért, mert őt különösen utáltuk. Naná, kábé a legjobb volt akkor. Recskát, a Főnököt meg azért - hiába volt százezerszeres válogatott -, mert később játszottam vele NB II-ben. Illetve inkább fröccsöztem vele. Fantasztikus játékos volt, egyébként, még tíz-tizenöt fröccsel is. A magyar kosárlabda George Bestje, csak a magyar egészségügy nem volt annyira penge, hogy életben tartsa hatvan évig. Az örök Ételbárban rendeli a nagybuzikat zsinórba, egy bor, négy szóda.)
- Átigazolok az Apollo 13-ba!
- Tetszünk?
Aztán a jugók megnyerték az olimpiát: Cosic, Kicsánovics, Dalipagics, Delibasics, Radovanovics. Ma már tudjuk: horvátok, boszniai szerbek, bosnyákok, szerbek voltak. (Midőn ezt írom, egy jugoszlovén, bizonyos Dragan Dragic szopatja éppen öt perc alatt tizenhét ponttal agyon a nyugatifőcsoport-elődöntőben a nagy tapasztalatú San Antonio Spurst, ahol is az egyedülálló anticipációs készségű dobóhátvéd, Manu Ginobili - aki az athéni olimpia elődöntőjében egymaga megverte a soros amerikai szuperválogatottat - atletizál a periméteren.)
- Várd meg, míg elsüllyed!
- Ha rövid a gatyád, toldd meg egy lépéssel!
De nem utáltam a szovjeteket sem. (Akikről ma már tudjuk, hogy oroszok, litvánok - főleg -, lettek, ukránok.) Miskin, Bjelov, Tarakanov, Jovajsa, Tkacsenko. Tkacsenko akkora volt, hogy szeretni kellett. Kettőhúsz, és azóta már tudjuk: ukrán. Ma ropinak tűnne Shaq O’Neal mellett (aki ugyan alacsonyabb két centivel, de vastagabb jó harminc kiló izommal legalább), Yao Ming (229 cm) mellett meg kicsit töpszlinek. De Tkacsenkót akkoriban élőben látni: mint ha dinoszauruszt. (Ma már tudjuk: valójában ukrán.) Szem-jó-nova, Isten lova - skandáltuk költőien itthon a már említett Nemzeti Sportcsarnokban a világ akkor legmagasabb női játékosának, azóta sem láttam hasonló szörnyet. Ma már tudjuk: lett.
- Itt velem indult, nem Grosiccsal!
A profi szó akkori - nyolcvanas évek - jelentésárnyalatait ma érzékeltetni alig bírom. Egyrészt amerikás, távoli, elképzelhetetlenül fantasztikus, cirkuszi, hihetetlen, de mégis gyanús. A profi kosárlabda valami Harlem Globetrotters-szerű dolognak tűnt ismeretlenül. Még tizenegy-két évesen láttam először profikat egy kattogó szupernyolcas filmről. Valószínűtlenül gyorsnak tűnt a játék, pedig egy hatvanas évekbeli Boston-meccs felvétele volt, egyetlen névre emlékszem, Bill Russellére, Bill Russell bácsinak mondta a filmet prezentáló edző, és elmesélte azt a sztorit, hogy az 1956-os melbourne-i olimpián Bill Russell (azóta tudjuk: minden idők talán legjobban védekező centere) lement mozogni a bokszolók edzőtermébe, ugrókötelezni, lábmunkázni, szegény bunyósok meg rettegve nézték, hogy ki ez a kettőtíz (kettőkilenc) magas, százkilós csávó, akinek ilyen elképesztően gyors lába van. Pedig a bokszolóknak nem volt félnivalójuk, Bill Russell később azt nyilatkozta, hogy magasugróként indult volna, ha nem engedték volna kosarazni az olimpián. (Volt rá esély, hiszen akkor már pont befejezte a főiskolát, profi szerződése volt, csak úgy engedték a olimpiára, ahol ugye kizárólag amatőr sportolók - haha - vehettek részt, hogy vállalnia kellett, még egy évig nem játszik az NBA-ben. Végül vállalta, kosarazott, ő volt a csapatkapitány, és az amerikai válogatott úgy lett olimpiai bajnok, hogy jobban szétverte a mezőnyt, mint az 1992-es Dream Team: 53,4 pont volt az átlagos gólkülönbsége a tornán. ’57-ben pedig Russell munkába állt a Celticsnél, és tizenegy profi bajnoki címet szerzett tizenhárom év alatt, még csak hasonlóra sem volt képes senki a profi sportok történetében.)
- 3 MVP, 12 All Star, 9 first team!
- Két óriás közt a legrövidebb út az egyenes!
Akkor még nem vettem le, mekkora dolog ez. A szupernyolcason ugrálva mozgó Bill Russell bácsi csodálatos tűnt ugyan, de semmivel sem valóságosabbnak Charlie Chaplinnél vagy Tarzan Weissmüllernél.
Legközelebb 1990 nyarán, Berlinben találkoztam a profi kosárlabdával. Friss NB II-es csapatként egy zsíroskenyértúrán játszottunk a Budaörsi DSE-vel. Nagy buli volt. Épp valutaunió előtt, falbontás után, Berlin nyüzsgött, mulatott, őrjöngött szinte. Az ificsapatnál (vittük azokat is) volt egy ibuszos vagy valamilyen szülő, aki tudott keletnémet márkát szerezni, pedig már hetek óta eltűnt a bankokból, mert akkor már 1:3-hoz váltották kinn a németek a nyugati márkával, a tutira vehető valutaunióra bazírozva, itthon meg hét forint volt a hivatalos árfolyam, a nyugat-németet meg ötven körül váltották, tehát 21 forintért lehetett ötven forintot venni, ami elég jó üzletnek tűnt a matekból gyengébbek számára is. Lényeg a lényeg: szereztek nekünk keleti márkát, volt pénzünk sörre rendesen. A német vendéglátó csapat egyik játékosánál laktunk, nyugati főiskolás gyerek, kétméteres szőke germán, a Görlitzernél volt lakása a Kreuzbergben, a fal romjai mellett, a nyugat-berlini punknegyed közepén, a buszbérletében BKVjegy méretű hasisdarabot tartott, a kocsmában elővette, feltördelte, elszívta a felét, a meccs előtti éjszakán persze hajnalig biliárdoztunk, bézik inglisben kommunikáltunk, kábé akkor jöttem rá, hogy a közép-európai kultúra német nyelvtudás nélkül gyakorlatilag értelmezhetetlen; konyhájában nagy falvédőn Essen, Ficken, Fernsehen felirat, hajnaltájban elindult az a Fernsehen, az egyik műholdason jött az NBA-döntő, Portland-Detroit: Kevin Duckworth, Terry Porter, Clyde Drexler itt, Isiah Thomas, Joe Dumars, Bill Lambeer, Dennis Rodman amott.
- Ez tényleg 22 millió négyzetkilométer?
Az akkori Detroit, a rettegett Bad Boys talán minden idők legsumákabb, legmocskosabb kosárcsapata volt, a tenyérbemászó köcsög Bill Lambeert például egész egyszerűen nem lehetett nem gyűlölni, de Dennis Rodman sem volt szimpatikusabb, később szerencsére átment brutális bohócba. Clyde Drexler arisztokratikus és elegáns kosárlabdáját viszont imádtam helyből, és persze a kissé mackósan dinamikus Duckworth sajátos, magasra kivezetett dobását is. (2008-ban, 44 évesen szívinfarktus vitte el.)
- Szabadna megjegyeznem...
1992 nyarán már Clyde Drexler ellen drukkoltam, amikor az alig egy hónapos gyerek mellett virrasztva a Kassai téren, a Screensport nevű adón néztem az NBA-döntőt, Chicago Bulls-Portland Trail Blazers, Michael Jordan az első meccs első félidejében 35 pontot dobott (azóta is döntőrekord, nyilván), a hatodik hárompontos (miszerint trojka) után fölhúzta a vállát, széttárta a kezét, kinézett a Portland kispadjára, megcsóválta a fejét: nem tehetek róla, minden bemegy. Két hónappal később a kosárlabda-történelem legjobb csapata elutazott a barcelonai olimpiára (Michael Jordan, Scottie Pippen, Clyde Drexler, Karl Malone, John Stockton, Patrick Ewing, David Robinson, Larry Bird, Magic Johnson, Charles Barkley, Chris Mullin, Christian Laettner), és agyonvert mindenkit, legjobban a horvátok szorongatták meg őket a döntőben: ellenük csak harminckét ponttal tudtak nyerni.
- Ti hobbitok vagytok?
- Kobi, ez az enyém!
- Dobok egy négypontosat!
Akkorra már tizenöt évet eltöltöttem különféle budapesti és agglomerációs kosárpályákon, megrázóan alacsony színvonalú játékkal persze, de annyit már megértettem, hogyan lehet és kell, kéne mozogni a gyűrűk alatt, mit lehet megcsinálni és mit nem, mit volna érdemes. Michael Jordan látványa ezért volt nekem jelenés. A híres turn around-fade away: megfordulni száznyolcvan fokot, abból elugrani úgy, hogy a védőtől (és a kosártól) távolodjunk, emelkedni helyből egy métert, és onnan elengedni a tempót. Egyszerűen képtelenség ezzel a mozdulatsorral eltalálni a gyűrűt, így nem szabad dobni. Jordan megcsinálta egy meccsen tízszer akár. (Midőn ezt írom, éppen Kobe Bryant csinálja meg, hasonló hatékonysággal.) Jordan játékából mennyei harmónia sugárzott. Erős volt, de nem brutális, atletikus, de nem izomagyú, taktikus, de nem agyas, bátor, de nem önző, akrobatikus, de nem cirkuszi. Lényeg a lényeg, hogy betöltekeztem Michael Jordannel, Chicago Bulls-mezeket hozattam Amerikából, és a Népszabadságnál a külpolos kollégáktól mindennap elloptam a USA Todayt: sokkolumnás, apróbetűs (nonparelle? perl?) táblázatokat bogarásztam, ki mennyit dobott éppen, lepattanó (védő, támadó, összes), mezőnygólszázalék, hárompontos-százalék, assziszt, eladott labda és így tovább, és így tovább. És rájöttem, hogy a sport így, számokká földolgozva sokkal izgalmasabb, mint általános iskolás műveltségre alapozott mininovellákban (a tiszavirágéletű rotterdami pokolban, ugye), de még az eredetinél is, horribile dictu, midőn ezt írom, zajlik a rájátszás, konferencia-elődöntők, eszembe nem jut a tévét kapcsolgatni, hogy lássak megint néhány zsákolást, de képes vagyok fönn maradni reggel hatig, hogy nyomogassam a refresht, és a képernyőn fölbukkanó újabb és újabb kétjegyű számokon izguljak.
- Egyre kisebb országba térek vissza!
- Mit akar ez a Zanetti?
Túl a negyvenen, két szétrohadt térddel, jobb nem látni, hogy másfél métert ugrik helyből valami brooklyni hülyegyerek. Jobb nem szembesülni azokkal a fizikai képességekkel. Ezt a sportot már régóta szupermenek játsszák. Jó, a többit is, de ezt valahogy mégszupermenebbek. Olyan fizikum egyszerűen nincsen, például, mint LeBron Jamesé. Hogy egy két méter fölötti ember ilyen sebességgel mozogjon, így emelkedjen, ilyen technikával dobjon. Vissza a Michael Jordan-jelenéshez: nekem Lebron James, hiába szupermenek szupermene, minden idők legelképesztőbb fizikai adottságú kosárlabdázója, mégis egy tinédzseragyú izomzombi, semmi elegancia nincsen a játékában, semmi kellem. Hiányzik belőle a Jordan.
- Csak letesztelem a gyűrűt!
- Nets? Ugyan, hagyd!
Másrészről, viszont. Midőn ezt írom, Grant Hill 37 éves phoenixi lakos atletizál a periméteren. Öreg, mint az országút, de leszed bárkit a pályáról, olyan a lába. Egy védekezőzseni. Nem röpül már akkorákat, mint tíz éve, de sokkal hasznosabb, gyilkosabb. Átlagos olimpiai sportok esetében már az öregfiúkba sem férne be. Az NBA-ben ezt bírom még nagyon: nem pedofil sport. Nem tizenhat-hét éves gyerekek a legjobbak, nem öregszenek ki 21 éves korukra, sőt, akár negyven feletti férfiak játszanak kulcsszerepet. Ja, és nem sírnak mindennap, hogy adjon már pénzt az állam kosárlabdázásra.