Takonyvidra

Para-Kovács Imre
2010. 05. 19. · Hócipő 2010/10
Él itt az ember a semmi tökei alatt, elzárva a világtól, mint valami vidéki szocialista önkormányzati képviselő, aztán bekapcsolja a tévét, és rájön, hogy a takonyvidra létezik. Brutális rácsodálkozás.

Egészen eddig azt hittem, hogy a világ legnagyobb zoológiai mutatványa Semjén Zsolt, pedig nem, az Egyesült Államokban, méghozzá Missouri tartományban él egy különös kétéltű, a takonyvidra, helyi nevén mocsári ördög (Cryptobranchus alleganiensis), ami nem kicsi, viszont egyáltalán nem mocsárban él, hanem patakokban, és szalamandra, lásd az idevonatkozó cseh irodalmat. Az óriásszalamandra egyébként nem a cseh irodalom kitalálmánya, hanem a véres valóság, méghozzá kihaló valóság (elég a nyálkás lényektől undorodó polgárokból, lássuk meg a nyálkás lényekben is bolygónk jövőjének zálogát, és most!), az emberek gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoznak az óriásszalamandrákkal, de ha valahol, akkor az Egyesül Államokban leginkább.

Jelezném óvatosan: az Egyesült Államokban vannak a legkisebb óriásszalamandrák, gyakorlatilag a világ minden pontján nagyobbak az óriásszalamandrák, például Kínában és Japánban.

Megtehetnénk persze, hogy észrevesszük a bűnös különbséget, miszerint a kis óriásszalamandra nem is olyan fontos, mint a nagy óriásszalamandra, mi azonban a WWF (www.wwf.hu/) elköteleztetett támogatói vagyunk, és attól még, hogy egy zsiráf rövid nyakú, nem hisszük, hogy kipusztulásra érdemes. Éljenek a rövid nyakú zsiráfok, hajrá zsiráfország!, hajrá zsiráfok!

A takonyvidra létezése egyébként - bármilyen jól elő is vezettem ezt a történetet - nem volt meglepetés számomra, csak az elnevezés hatott újdonságként, azért ezek az indiánok tudnak valamit, takonyvidra, mintha Hegedűs Lórántot hallanám...

De ha klasszikus óriásszalamandrát akarnak látni, akkor menjenek Kínába, ahol megterem a kétméteres is, vanabí krokodil, eszi az embert, bár a Kínai Népköztársaság védi az állatait, nem nagyon engednek filmeseket vagy kirándulókat a tenyészhelyre, ezért leginkább csak pekingi éttermek asztalán lehet találkozni az Andrias davidianus-szal, ott viszont gyakorta, különösen a tappancsait szeretik a helyi ínyencek, ami nagyjából akkora, mint egy gyermek keze, és állítólag ugyanolyan jó íze is van. Nem magamtól tudom mindezt, hanem egy televíziós műsorban láttam, bár magam is nagy tisztelője vagyok a kétéltűeknek, szalamandraügyben is büfé vagyok, egyszer például a szlovák hegyekben szalamandrafészekre bukkantam, és lenyűgöztek a teljesen képtelen színekkel pettyezett állatkák.

A szalamandra olyan, mintha mi itt sem lennénk. Gyönyörű.

Patakok alján élnek, nem törődve a válsággal, civilizációval, de a civilizáció törődik velük, leginkább abban a formában, hogy megöli őket.

Az ember legyőzi a természetet, ez leginkább Tatabánya környékén tapasztalható, de vastagon beletartozik az is, hogy kinyírjuk az óriásszalamandrákat.

Mit köszönhetünk nekik?

Semmit. Nincs egy olyan rohadt kisgyermek, akit szalamandrák mentettek meg a farkasoktól vagy a fagyhaláltól, nem pusztítják a károsnak nevezett rovarokat, csak lapulnak a patakok mélyén, mint jobbikos képviselő a környezetvédelmi bizottságban, nem tesznek semmit hozzá a jelenünkhöz, csak vannak. Ilyen állat az óriásszalamandra.

Ha már ettünk Kínában szalamandratappancsot, akkor érdemes átmenni Japánba, ahol él egy rokona, az Andrias japonicus, ami szintén nagy, de nem annyira eszik. Mármint őt, nem ő, mert ő eszik, azért él.

A japánok kevésbé barbárok, mint a kínaiak, mintegy leszarva, hogy mennyire igyekeznek politikusaink benyalni magukat a bolsevik, emberi jogokat meggyalázó pekingi vezetés kegyeibe. Részemről semmis, mutassanak egy élő óriásszalamandrát, aztán tárgyalhatunk.

Japán más. Az atombomba után furcsán kezdtek viselkedni, amit megértek, én már egy torokátvágás után is különösen reagálnék, anyám lemészárlása után pedig kifejezetten idegesen, de egy atombomba az igen, attól változik a világszemlélet, ahogy lészen. A japánok nem eszik meg az óriásszalamandrájukat, hanem védik, hunyorgó kis hülyék, de talán velük van a nem létező isten. A fentebb már többször megnevezett kétéltű tudniillik nem azért fontos, mert hasznos (ember eldönti, ember hülye), hanem azért, mert van. Életünk, ez a rövid és céltalan tébolygás a valóság felszínén, semmivel sem segít hozzá minket a léthez, mint apró lehetőségekkel, amikor valakik lehetünk a senkik tengerében. Ilyen, ha nem ölünk meg valamit, és ilyen, ha csak szimplán életben hagyunk egy létezőt.

Óriási szalamandrák élnek távoli patakokban, más kontinenseken, más civilizációkban. Mi meg itt vagyunk. Tanulság nincs.