Karácsonyi körkép a puttonyba

Fejtő Ferenc

2005. 12. 21. · Hócipő 2005/26

Megígértem Farkasházynak, hogy írok a Hócipő részére egy karácsonyi cikket. "Miről írjak - kérdeztem. mindenről - felelte -, ami eszedbe jut, például, hogy hogy látod most, 2005 végén Magyarországot, Franciaországot, a világot?" Mindezt, morogtam, egy kétflekkes cikkben. Először nagy vonalakban, és kezdeni fogom a világgal. Hadd valljam meg, hogy már elég régóta, mondjuk, a 30-as évek óta nem voltam ilyen sötétlátó? A napokban írtam az olasz lapomnak, a milanói Il Giornalénak kommentárt egy ifjú politológus könyvéről "A negyedik világháború felé" címmel, kérdőjellel. Kérdőjellel, mert Pascal Boniface, aki - néhány éve tűnt föl az irodalom égboltján "A szándékos tehetetlenség" című művével, amelyben szigorúan bírálta az euro-atlanti szövetség külpolitikáját -, elég komoly történész ahhoz, hogy ne higgyen a történelem determináltságában. Az, hogy az első, második és harmadik (a hidegháborút sorolta ide) után most komolyan veszélyeztetne egy, még irtózatosabban katasztrofális negyedik világháború, az nem vehető biztosra - írta. Legföljebb valószínűnek látszik annak a szemében, aki például a közel-keleti, izraeli-palesztin háborút, az atomfegyver alkalmazásának tilalmáról szóló nemzetközi egyezmény körüli újabb bonyodalmakat tekintetbe véve figyeli. Tudjuk, hogy ezen egyezmény megsértését India, Pakisztán - és nem hivatalosan Izrael részéről - végül is elnéztek a nukleáris nagyhatalmak, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, majd Oroszország és Kína. Mindezekről az államokról feltehető volt, hogy az atombombák birtokába kerülve nem fognak velük élni. Ugyanezt azonban nem lehet gondolni Iránról, amely jelenleg eltökélt "cou^te que cou^te" megvalósítani az atomfegyvert, és amelynek újonnan megválasztott elnöke kijelentette első nagy felszólalásában, hogy államának fő célja "Izrael államnak a föld színéről való eltüntetése".

Mit tehetnének ez ellen a kihívás ellen az Egyesült Nemzetek és azoknak Biztonsági Tanácsa? Vajon Kína és Oroszország vétójoga nem köti-e meg eleve a Biztonsági Tanács kezét az esetleges szankciókat illetően, amelyek eszközlésével Irán szándékát meg lehetne előzni? Erre a kérdésre senki sem ismer választ. Márpedig nem ez az egyetlen konfliktus, amely felgyújthatja a planetáris tűzvészt.

A Közel-Kelet nincs nagyon messze Magyarországtól. De a 2005. évi karácsonyfák gyertyáinak elfújása után más gondok felhői fogják elborítani Magyarország egét. Például az, hogy hogyan állíthatja vissza kormánya az állam immár nyíltan a hitelezők által is kétségbe vont fizetőképességét?

Viszont a politikai színjáték előterében más kérdés áll egy idő óta: két főszereplő viaskodása a hatalomért, amelynek tétje az ország jövője. Megvallom, távolról tekintve a farkasviadal lenyűgöző, s különösmód hasonlít ahhoz a párviadalhoz, amely a 2007-ben tartandó francia köztársaságielnök-választás két főjelöltje, Sarkozy és Villepain állnak szemtől szemben, szinte egyenlő félként, fiatalságban, tehetségben és határozottságban. De itt is két ember mérkőzik, két világszemlélet jelmezében, két stratégiával, de hasonló taktikai készséggel.

Írjam-e meg őszintén, hogy ami a két magyar párbajhőst illeti, az egyik miért áll hozzám közelebb, mint a másik? Az ország érdekeit tekintve melyiknek győzelméért drukkolok? Holott nagyon hasonlítanak egymáshoz, mindketten populisták, vagyis magyarul, népszerűségre vadászó személyiségek. A különbséget kettőjük között abban látom, hogy Orbán populizmusa a mutatványosságban, a propaganda csillogó játékában merül ki, míg a Gyurcsányé, hogy az ő szavait használjam, "demokratikus szónoklásának, agitációjának, etikai, pragmatikus, programfedezete" van, ami hitelképessé teszi. Figyelemmel olvastam el könyvét, az "Útközben" címűt. Nem egy mindenre elszánt, kalandor demagóg hangja szól belőle, nem a hatalom gyakorlására ajánlkozás megszállottja, hanem egy modern, felelőssége tudatában beszélő és cselekvésre érett ember hangja. Politikai számítás, ügyesség, leleményesség tekintetében, azt hiszem, tagadhatatlanul Orbánnak van fölénye. De ami a programozást, a tus azonnali kivédésének bravúros készségét, (ahogy annak december 5-én szem- és fültanúi lehettünk), s ugyanakkor a hang mértékletességét illeti, úgy gondolom, versenytársáé az előny.

Visszatérve Franciaországra, párhuzamosan a sajtóban és a médiában napról napra folytatódó párviadallal, egy másik, talán mélyebbre nyúló vita kötötte le a közélet figyelmét, amelyet a kitűnő, és bátorságáról ismert francia filozófus, Alain Finkielkraut váltott ki, az immár teljesen lecsillapodott külvárosi gyújtogatásokat illető kommentárjával. Finkielkrautot - egy lengyel bevándorolt zsidó család gyermekét - azzal vádolták meg baloldali társai, hogy szembeszállva az általános közvéleménynyel, amely megértéssel kezelte a gyújtogató fiatalokat, egy izraeli lapnak adott interjúban kikelt azok ellen, akik a munkanélküliséggel, nyomorult lakásviszonyaikkal, helyzetük kilátástalanságával, a Sarkozy által irányított rendőrség zaklatásával magyarázták garázdálkodásukat. "Helytelen volna ok és okozati kapcsolatot találni e viszonyok és a külvárosi munkások gépkocsijai, kisvállalatok, iskolák ellen elkövetett merényletei között. Finkielkraut elítélte azokat, akiket a rasszizmus elleni elvi tiltakozás, saját fajtájuk és civilizációjuk alapvető bűnösségének elismeréséhez vezet. "Nem hunyhatjuk be szemünket a fölött, hogy vannak köztünk idegenek, akiknek Franciaország adott menedéket, és gyűlölik Franciaországot, amely befogadta és integrálni akarja őket" - írta a Le Mond-ban, nagy védekező cikkében, és hozzátette: "Vállalom mindazt, amit mondtam ebben a kérdésben."

Szerintem tévedés volna Finkielkraut hazafias felbuzdulásában a rasszizmushoz való közeledést, a társadalmi problémák rendőri módszerrel való kezelésének helyeslését találni. Finkielkraut gondolkodásának és eddigi művének ismeretében úgy értelmezem írását, mint egy, a felvilágosodás eszmekörében integrált bölcselőnek az intését arra, hogy az integráció kötelességét nem az integrálásra kész nemzet önmarcangolására, hanem önbecsülésére, a nemzet legjobb tradícióihoz hűséges dinamizmusra kell alapítani. Egyetértek Finkielkrauttal abban, hogy Voltaire, Montaigne, Tocqueville, Bergson és Proust nemzetének nincs mit szégyenkeznie múltja miatt, viszont ami a jelenét illeti, kívánatosabbnak tartanám, hogy több energiát fordítana az új európai és világrend teremtésének munkájában való hatékonyabb részvételére. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem kellene kevesebb gondot fordítania a volt kolóniákból bevándorolt munkások fiaira, ugyanúgy, mint a saját gyermekeinek jövőjére.

Párizs,
2005. december 7.

Mérayt és Faludyt se volt könnyű rávenni, ám Fejtőnél végképp elakadtunk. 96-on túl az embernek akad pár problémája. Először Mayerlinggel próbálkoztunk, Rudolf és Vetsera Mária tragédiájával, mivel Mérayval mániákusan kutatják, miként lett sorozatvesztően németbarát az ország, oly sok anglomán szelleme és Párizsba szerelmes művésze dacára, márpedig Fejtő nem zárja ki, hogy a trónörököst apja tudtával a németek tették el láb alól, mert más irányokban kereste a szövetséget. Írd meg nekünk! Már megírtam a Históriában, szedjétek ki onnan. Így lemondtuk portréját Czkinél, úgyis most dobol a Kistehénben. Azért megrajzoltam, nem baj? Nem, elküldjük neki karácsonyra. Másnap jött a válasz: A portrait-nak óriási sikere van, nekem is nagyon tetszik, a legjobb ami rólam készült; szükség van alája egy cikkre. Feri.