Elveszett illúziók

Farkasházy Tivadar

2010. 02. 10. · Hócipő 2010/03

Több internetes portál szerint szokatlanul éles támadást indítottam Retkes Attila ellen, a címlapon alázva őt, a rovatomból viszont nem derült ki, miért viseltetek ily ellenszenvvel iránta. Ezért kénytelen vagyok visszatérni rá, méghozzá kicsit hosszabban, mint amit e két oldal disznósajt jellege megenged. Először is senkit sem alázok címlapon, mert az sosem az én kizárólagos véleményemet tükrözi, arra való e rovat, ezt egyszerűen bizonyíthatom, mivel a címlap szövege ez volt: Tűnj el, te szerencsétlen! Márpedig, ha a magam véleményét írom a képe fölé, akkor az keményebb lett volna. Bár azt reméltem, a címlap is önmagáért beszél. Mivel nemcsak Retkes úr volt rajta, hanem körötte 30 apró portré is, az SZDSZ azon meghatározó emberei, akik miatt oly sokan szavaztak e pártra az elmúlt húsz évben. A halottakat nem keverném e fejtegetésbe, de a még élő 21 közül maximum Fodor támogatja, bár nemigen dicsekszik vele, meg esetleg Demszky, aki szintén hallgat erről. Magyarán, ez az ember úgy elnöke az SZDSZ-nek, hogy egyetlen veteránja sem áll mellette. Azaz egy közönséges tolvaj, természetesen nem azért, mert kőbányát nyitott vagy lecsípett egy viaduktból, hanem mert kilopta a pártot azok alól, akik évtizedek óta az arcukat, életüket adták hozzá.

Na jó, tényleg ne legyünk ily durvák, akkor egy finomabb párhuzammal hasonlatos ahhoz a maffiózókhoz, akik a svájci hiteleket felvett szerencsétlenek lakásait vásárolják fel különös árveréseken. S azonnal továbbpasszolják. Ellenszenvet viszont nem érzek iránta, mivel nem is ismerem, de ezzel elég sokan vagyunk így, hiszen a politikában szerepet sosem játszott, sötét ló, s nem éppen Overdose képességeivel. De akkor miért fogalmaztam ily keményen? Hisz ehhez fogható szavakat talán még sohasem olvastak e rovatban. Kénytelen vagyok visszakanyarodni a címlap 30 kis portréjához, akik többsége a hetvenes évek kezdetétől sorra fordult szembe a rendszerrel. Ezt azóta sokan mások is igyekeznek bizonygatni magukról, de hát a reformkörösök lényegében csak megpróbálták kiszidolozni, a jobboldaliak pedig el voltak némítva, ami szomorú tény, de hallgatni, akár kényszerítve is, nem túl nagy dicsőség. Erről nálam ékesszólóbban szokott beszélni Ungváry Rudolf, miszerint a rendszerkritika csak a baloldal kebelén belül születhetett meg, mivel a jobboldalt 45 után egyszerűen lefejezték, kit nyilasnak, kit fasisztának, kit kissé megengedőbben horthystának bélyegezve. Ennek két következménye kellett volna, hogy legyen, a demokratikus ellenzék utána ne verje folyton a mellét, hogy csak ők, mivel mások nem tehették, a nyolcvanas évek legvégén némileg magukhoz térő jobboldaliak pedig ne hányják a szemükre állandóan amazok szüleit, vagy balos, olykor szélsőbalos indulásukat. Ha a két fél némi önmérsékletet tanúsít, e húszéves cirkusz helyett olyan fejlődés is köszönhetett volna az országra, mint ami történt Hispániában, holott őket nem rohanta le előbb a német, majd az orosz, maguktól estek egymásnak, igaz, Hitler és Sztálin által patronálva.

Na mindegy, illetve nem, de ez nem tanulmány, hanem gyászbeszéd. A lényeg az, hogy a demokratikus ellenzék vált sokak lelkiismeretévé, hiszen amikor elkezdték, hol volt még Gorbacsov, e sorok írója is szentül meg volt győződve, hogy az Elbától keletre fog meghalni, már politikailag, maximum azt érheti el, hogy talán maga is hozzájárul cellája csöppnyi tágításához, komfortosabbá tételéhez. Vagyis előbb Kis János, Konrád György, aztán a Beszélő és a Hírmondó társasága, Demszky Gábor, Hodosán Róza, Pető Iván, Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia, Szabó Miklós, Rajk László, Magyar Bálint, Tamás Gáspár Miklós, Petri György, Haraszti Miklós, Halda Alíz, Bauer Tamás kezdett teljesen reménytelen ellenállásba, hiszen a rendszer összedőlése még az amerikai oroszkutató intézetet is váratlanul érte. Orbán beszéde bármennyire is jólesett - s bárki bármit mond, a lélek számára korszakos jelentőségű volt -, lényegében már egy döglődő oroszlánba rúgott, pár hónapos oxfordi tanulmányutat feladni pedig mégsem akkora tett, mint 10-15 évet lehúzni Kádár harci Trabantjaival és Grósz lökhajtásos Gorenjéivel szemben.

S ott voltak még köztük az olyan 56-osok, mint Mécs Imre, Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Litván György, Eörsi István, Darvas Iván. Később pedig olyan értelmes fazonok csatlakoztak, mint Tölgyessy Péter, Hack Péter, Kuncze Gábor, Tardos Márton. Más kérdés, hogy közülük többen is botcsinálta politikusok lettek, mivel sosem merték felvállalni a néppárttá válást, annak minden rémséges populizmusával és korrupciójával, helyette lényegében megmaradtak egy értelmiségi vitaklubnak, nem sejtvén, hogy az éppolyan rémes tud lenni. Mivel a korrupciót ugyanúgy nem számolhatják fel teljesen, mint az a gebines, akit már a szállító meglop, mert akkor még a startnál elbukik.

Ezért volt annyira szüksége a koloncok tömegét cipelő MSZP-nek rájuk 94-ben, holott kényelmes többségben kormányozgathattak volna nélkülük is, már ha nem mozdulnak ki e szemétdombról. A gazdasági ballépések, a száznapos program, a szerencsétlenül indított egészségügyi reform és a bolognai rendszer egyre nyilvánvalóbb csődje most nem tartozik ide, e társaság eltűnése akkor is sok százezer lelket bánt, ugyanúgy, ahogy egyes lakitelekiek azóta elkövetett rémségei.

Nem beszélve a köztársaságra leselkedő számos veszélyről. A párhuzamok mindig sánták, de a francia forradalom után is jött a bonapartizmus, csak most a mi apró Bonaparténk kizárólag befelé hódít majd meg mindent erőltetett menetben, s félő, hogy nem a Code Napoleon következik, hanem valami egész más. Ugyanis az illetőnek sikerült a szunnyadó lebédiai szélsőjobbot is fellocsolnia.

Visszatérve e derék zenekritikusra, én csak azt kiáltom halkan és udvariasan, hogy tolvaj, de azt, hogy fogják meg, nem.