Sumérok egymás közt
Bartus László
2010. 01. 27. · Hócipő 2010/02
Néhány hete megváltozott az életünk. Régi filozófiai tanításom, hogy minden változás jó, mert az élet új dimenzióit nyitja meg. Kislányom meg is kérdezi minden alkalommal, ha nagy bajba kerülünk, hogy ez most megnyitotta-e az élet új dimenzióit. Ránézek, és amikor látom, hogy nem gúnyolódik, hanem kérdése őszinte érdeklődéséből, a tiszta tudás iránti olthatatlan vágyból fakad, azt mondom: igen, ismereteink bővültek. Ránk eshetett volna egy tégla, teszem hozzá. De nem esett. Jól jöttünk ki belőle. Tényleg, mondja erre, milyen jó. És próbáljuk helyreállítani az eredeti állapotot, mert az is egy fontos filozófiai tanításom, hogy az élet új dimenziói helyett néha jobbak a régiek.Az egész karácsonykor kezdődött, mint a mesében, vagy egy ünnep idején vetített amerikai filmben, amelynek elején poros, régi könyvet nyitnak fel. Ma már nem vagyok biztos abban, hogy valamely angyal keze van a dologban, de ha mégis, nem csodálkozom azon, hogy a Metropolitan Múzeumban le van törve némely angyal keze. Feleségem amerikai lutheránus templomban orgonál, csupa kedves ember között. Az ötéves Rebeccával mi nagy boldogságban játsszunk ezalatt otthon. Örömünk nem kizárólagos, de meghatározó forrása a tudat, hogy nem kell ott lenni. Éva érezhetett hasonlót, amikor az Édenben az alma felé nyúlt mind a két kezével.
Karácsonykor azonban nem tudtuk kihúzni a nyakunkat, azzal vigasztaltam Rebit, hogy lesz élő Betlehem a templom előtt, igazi állatokkal. Majd csak kihúzzuk valahogy. Különben is, ez a változás az élet új dimenzióit nyithatja meg. Tényleg, emelte rám tekintetét, és elindultunk. Az állatok biztosan érdekesek lesznek, tette hozzá. Esett az eső. Emiatt a pásztorok, Mária és József a kis Jézussal, bezsúfolódtak az istállóba. A napkeleti bölcsek nehezen fértek el, mert az angyal túl szárnya túl nagyra sikeredett. A pásztorok tüsszögtek tőle, mert apró pihékben hullott belőle a toll. Kijönni viszont nem lehetett. Sokadmagunkkal jelentőségteljes képet vágtunk, és vártuk, mi történik. De a betlehemi csapat nem mozdult, csak pislogott kifelé a szalmazsákok közül. Álltunk farkasszemet nézve az esőben, a közönség és a Szent család. Néhányan bizonytalan léptekkel elindultak befelé, mert még ekkor is attól tartottak, nehogy lemaradjanak valamiről. A kelet-európai rutin ilyenkor biztos érzékkel mutat irányt: odasúgtam Rebinek, hogy ez már nem fogja az élet új dimenzióit megnyitni, és szemben a jászollal úgy röhögtünk visszafojtva az esőben, mint Karinthy osztálya. Mindenki elment, mi még ott álltunk röhögve, és várva, hogyan menekíti ki magát szorult helyzetéből az angyal. Akkor mentünk be a templomba, amikor a kis Jézust alakító gyerek megszökött. Már fenyegetéssel sem tudták az istállóba tartani. Az istentisztelet végén az egyik napkeleti bölcs indult a keresésére. Jézuskára a gyerekvigyázóban talált rá, az autókkal játszott. A többiek kitartottak, amíg az utolsó ember is elment. Tüdőgyulladást csak József kapott, mert vékonyan volt öltözve.
Eközben a templomban szokatlan jókedv uralkodott, mert egy Alex nevű új ember érkezett a kórusba. A jókedv oka az volt, hogy Alexnek elöl nem volt foga. De egy se. Viszont nagy lendülettel énekelt. És a fogak hiánya miatt a kiejtése furcsa volt. Hátul hasukat fogva dülöngéltek a nyolcvanévesek a padban, mert hiába kerestek, nem találtak egyetlen fogat se az Alex szájában. A botrányt az akadályozta meg, hogy feleségem a harmadik versszak után lekeverte a himnuszt, és nem énekelték el mind a nyolcat, ahogyan a gyülekezet pásztora szereti. Azt hiszem, emiatt töltjük a vasárnap délelőttöket otthon, mert a nyolcadik versszak számunkra az életnek már semmilyen új dimenzióját nem nyitja meg. Ugye, Papa? - kérdi a Rebi. Igen, mondom én. A fogatlan új tag félreértette az istentisztelet utáni gratulációkat, és jelentkezett állandó tagnak a kórusba. Többen kilépéssel fenyegetőztek, ha az illető nem szerez be azonnal protézist. Feleségem ennek hírére megörült, hátha néhányan kilépnek, és nem lesz hamis a kórus. Még arra is gondolt, hátha Isten jelent meg a templomban életében először, ő küldte Alexet, mert nem tudta hallgatni a hamis altokat.
Az életünk abban a pillanatban változott meg, amikor Alex meghallotta a feleségemet magyarul beszélni a kislányunkhoz. Alex szeme felcsillant, és megszólalt magyarul. Senki nem tudta, hogy Alex tulajdonképpen Sándor. Gondolhattam volna a fogairól, mert az is régi tanításom, hogy az amerikaiaknak nincs rossz foguk, megcsináltatják. Sándorról kiderült, hogy hajléktalan, és ez volt az, ami az élet új dimenzióit nyitotta meg számunkra. Kajája nincs, csak mobiltelefonja, amellyel a legváratlanabb pillanatokban hív bennünket. Nem lehetünk érzéketlenek. Az emberiségnek ugyanazt az ősnyelvét beszéljük, mi találtuk fel az írást a világnak, senki másnak nincs sumér származása az egész templomban, csak nekünk. Nem hagyhatjuk magára Sándort, még akkor sem, ha neki egyetlen munka sem jó, amit elé hoznak. Mint a kiválasztott magyar nép másik tagja ajánlottam, hogy vegye fel a kapcsolatot a New York-i magyarságkutatókkal. Közéjük való lenne. Én se nyilazni nem tudok, se lovagolni. Mindig arról mesélnek, hány Nobel-díjasunk van, hiába mutatom Marton Kati könyvét, hogy azok mind előlük menekültek. Mutatom a New York Times cikkét, amely arról ír, hogy a BKV-sztrájk arra volt jó a magyaroknak, hogy életükben először szóba álltak egymással, beszélgettek a buszmegállókban, mert amúgy a kedvességet nem ismerik, csak a büszkeséget. Különbözik a magyarságképünk, könyörgök Sándornak, álljon be cserkésznek ez a lépés az élet új dimenzióját nyitná meg neki is, nekem is. Költözzön Edelénybe. Az jó hely. Mindenki oda vágyik, egész Jeruzsálem.
Alex most a templom elnökének pincéjében lakik, feleség a válást fontolgatja. Nekünk nincs pincénk, de lehet, hogy ásni kell. Rebi ebből annyit érzékelt, hogy jó volt a templomban. Nem is unatkoztunk, Papa, mondja. Mire én ugyanazzal a bölcsességgel állítom helyre a világ rendjét, amit a játékboltban szoktam mondani: nincs mindennap karácsony.