Melyik nem van lejjebb?

Para-Kovács Imre

2010. 01. 13. · Hócipő 2010/01

Mi a különbség a nő és a biorobot között? - teszem fel a kérdést a FEM3 csatorna kínálatát nézve, és nem nagyon tudok válaszolni, pedig okos vagyok, és láttam már biorobotot is és nőt is, tehát nem hiányoznak az ismereteim, sőt még azt sem állíthatom, hogy túlzott igényekkel lépnék fel egy kereskedelmi csatorna iránt, hiszen pontosan tisztában vagyok a lehetőségekkel és a lakosság általános szellemi állapotával.

Mielőtt véglegesen és eltökélten meghoznák döntésüket az elkövetkezők miatt, hogy hímsoviniszta sertés vagyok, kérem, kalkulálják bele: a Cool csatorna deklaráltan férfiaknak szóló kínálata alapján a helyzet nem különbözik a nemek esetében, tehát a kereskedelmi tévékben sem a nő, sem a férfi nem különböztethető meg a biorobottól.

A dilemmát az okozza, hogy amennyiben én állítanám azt a nőkről, amit a FEM3, akkor valóban egy Neander-völgyi egyed lennék, viszont amennyiben tévécsatorna, reklám vagy üzletközpont mondja ugyanezt, akkor az a siker záloga.

De nézzük, milyen a nő, aki a nőknek szóló csatornát nézi. Mindenekelőtt szeret izmos férfitesteket bámulni a képernyőn, illetve romantikus történeteket napszaktól és hangulattól függően, de feltétlenül a legalacsonyabb szellemi körítéssel, azaz olyan sorozatokat kap, amelyek még az átlagtól is erősen eltérnek lefelé, nagyjából a „főhős ránehezedik a főhősnőre”, illetve a „főhősnő sokat sír, mielőtt ránehezedne a főhős” problémakörben mozognak, viszont ténylegesen kevesebb az erőszak, mint más csatornákon, és ez a női tévézés előnyére írható.

A férficsatorna szellemi színvonala egyébként talán még ennél is alantabb helyezkedik el, a „főhősnő sokat táncol félmeztelenül, mielőtt ránehezedne valaki”, illetve a „főhős mindenkit megöl, mielőtt ránehezedne valakire” példákkal írható le leginkább, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a férfiak a szexuális tevékenység mellett az erőszakot kedvelik leginkább, míg a nők érzelmileg közelítenek ugyanehhez a kérdéskörhöz - legalábbis a televíziók agytrösztjei szerint.

A reklámok ennél céltudatosabbak, hiszen itt egy konkrét terméket kell eladni, ilyeténképpen megtudhatjuk, hogy a nők mosnak, menstruálnak és emésztési zavaraik vannak, míg a férfiak elsősorban autót vezetnek, isznak és műszaki cikkekbe fektetik nehéz munkával megkeresett fizetésüket, viszont mindenki fogyni akar, nemtől, kortól és társadalmi státusztól függetlenül.

Megannyi szorgos biorobot alkotja a társadalom piramisát, és még szerencse, hogy a csúcson mindig akad szabad hely, különben elég nagy bajban lenne az emberiség, már ami a jövő kilátásait illeti.

Amikor valaki felháborodik és megjegyzi, hogy ez a tipizálás meglehetősen bántó, ostoba és igazságtalan, akkor az aktuális csatorna aktuális főnöke széttárja a karját, és belemondja a kérdező arcába, hogy erre van igény, ő egy kereskedelmi csatornát vezet, nem jótékonysági vagy népnevelési intézményt, arra ott van a közszolgálati televízió, ott majd kapnak a nők és férfiak kultúrát. Kapnak is, meg nem is, de erről majd máskor, az mindenképpen tény, hogy például a Duna Televízió általános IQ-bajnok ebben a mezőnyben, ezért is érthetetlen, hogy amikor lemennek kutyába néhány műsorral, akkor ugyan miért teszik, hiszen nem lenne akkora szégyen, ha rájuk sütnék a „kifinomult” vagy „választékos” bélyeget. Abban nem hiszek, hogy a Kívánságkosárral odavonzott sötétség marad a dokumentumfilmekre vagy a valóban nagyszerű mozikra is, de nem vagyok szociológus, nevezzük ezt taktikának, mert remélem, hogy nem a ki-kitörő rossz ízlés jele.

A Magyar Televízióról most nem értekeznék, nem is tudom, hogy létezik-e még, ha valaki látja, szóljon neki, hogy kerestem. Ennyit a nőkről, a férfiakról és a biorobotokról, de most térjünk át (huss, velem, olvasó, úgy váltunk csatornát, mint a szél!) a Discovery Channelen tapasztalható szóviccjárvány elhatalmasodására.

Mindig is volt ott valami késztetés a frappáns, netán tréfás felvezetőkre, ami eleinte nem zavart, mert megmaradt azon keretek között, amit figyelemfelkeltésnek nevezhetünk, esetleg a megfáradt őstermelő még csettintett is, hogy milyen szellemes ez a felkonferálás, hehe, aztán visszatért a sörnyitójához, mostanra azonban teljesen megőrültek a szövegírók és szerkesztők. Olyan szóvicc-cunami indult el, amitől zsugorodik az agyam, mondatonként két sutka, mint amikor először szed LSD-t a idegburkoló, és megpróbál burkolni.

A fárasztási együttható még jó szóviccek esetén is rettenetes, tehát két jó szóvicc meghallgatása után érdemes lefeküdni, de semmiképpen se dolgozzunk erőgéppel vagy toronydaruval, azonban a rossz szóviccek özöne egyszerűen kiégeti az agyat, én például sírni szoktam az Egy toronyház születése, vagy az autós műsor promója alatt (jámbor Dzsini, Lamborghini, értik, muhaha!), de láttam már olyan nézőt is, aki egyszerűen kómába esett, a szülei elváltak, és nőtt egy harmadik keze, mindez egyetlen perc alatt.

Amennyiben jövőbeli célközönségük a masszív drogos szubkultúra legfiatalabb egyedei, a dolog talán rendben is lenne, de ott is fájdalmas a folyamatos ismétlés, hiszen aki megnéz egy műsort, az legalább háromszor hallja rövid időn belül a hülyeségeket, esetleg négyszer vagy ötször, és olyan anyag nincs, ami ezt elviselhetővé tenné.

Ja, és az élet nem olyan, mint egy gitárszóló!