Száz évvel ezelőtt született Budapesten a Sötétség délben szerzője, Arthur Koestler; voltaképpen - magyarosan - Kösztler Artúr. Ő volt az első, aki a Szovjetunió ellen részleteiben is igaz, nagyszerű könyvet adott közre 1941-ben, és később még számos munkával gazdagította az irodalmat. Híre harminc esztendővel ezelőtt jóval nagyobb volt, mint manapság.
Személyes viszonyom vele volt talán a legintenzívebb az idegen írók közül. 1934-ben lehetett, mikor Koestler visszatért a Szovjetunió melletti propaganda útjáról, amikor először láttam. Előzetesen már ismertem Német Andort, az esztétát, aki a Belvárosi kávéházban egy idegen fiatal férfival ült. Helyet foglaltam mellettük. Az idegen férfi Koestler volt. Hallgattam hosszú rajongását a Szovjetunióról, és néhány perc múlva otthagytam Német asztalát. Koestler a Szovjetunióból Magyarországra jött, miután a "hitleri Németországba" nem térhetett vissza, hogy magyar útlevelet szerezzen magának. Ez sikerült is néki.
Néhány év múlva a Gergely fiúk egyike hozott hírt róla Párizsból. Koestler a polgárháborús Spanyolországban tartózkodott, természetesen a köztársaság, és nem Franco oldalán. Malaga városában az angol konzul házában lakott. Amikor Franco csapatai Malagához közeledtek, az angol konzul családjával és Koestlerrrel autójába ült, nehogy Franco hadaival érintkezzenek. Malaga határán viszont Koestler a konzul kétségbeesése ellenére kiszállt az autóból, és azt mondta, hogy meg akarja nézni, miként viselkednek Franco hadai egy elfoglalt városban. Elkérte a konzul házának kulcsait. 48 órán belül Franco emberei elfogták Koestlert, és átszállították a sevillai börtönbe. Ott folyt a köztársasági rabok - nagyrészt spanyol parasztok - kivégzése éjjel-nappal. Koestlerre is ugyanez a sors várt, de az angol alsóház közbelépett érte, és Franco kiengedte, majd szabadulása után Párizsba költözött. Mindebben az volt a csodálatos, hogy Koestler a fasiszta börtönben mondott búcsút kommunista meggyőződésének. A változás oka egyedül és tisztára az volt, hogy a kommunisták és az elvadult nacionalisták egyformán nem törődtek az emberi élet értékével; holott demokrata társadalmunk legfontosabb értéke éppen az emberi élet értékének megbecsülése. Gergely István még azt is tudtomra hozta, hogy Koestler szinte egyedül folytatta a harcot a német kommunisták ellen Párizsban, az emberiség egyik tisztességes része mellett, amely vak volt Sztálin bűneivel szemben.
Sötétség délben
1938 utolsó hónapjában érkeztem Párizsba, ahol mindnyájan tudtuk, hogy Hitlert - aki időközben elfoglalta Ausztriát és Csehszlovákiát - csak fegyverekkel lehet legyőzni. Erre a legyőzésre viszont az angolok és a franciák nem mutattak sok hajlandóságot. Értelmes embernek nem volt kétsége, hogy Hitler a következőkben Lengyelországot támadja meg. Kilenc hónapig tartott, míg erre sor került, 1939. szeptember 1-jén. Koestlerrel többször találkoztam a háború előtt is és a háború alatt is. Eldicsekedte, hogy szeretője egy gyönyörű lánynak, akit Daphne-nak hívnak és aki már fordítja könyve részleteit angolra, mert Koestler ekkor francia nyelven írt. A könyv Sötétség délben címmel arról a sötétségről szól, melyet Sztálin és az orosz kommunisták hoztak egy friss, ébredő világba. Koestler nem tudta könyvét befejezni, mert a német nácik 1940 júniusában szinte akadály nélkül, de azért sok franciaországi halottal bevonultak Párizsba. Koestler ekkor jelentkezett az Idegenlégióba, mely új nevet adott a jelentkezőknek, és így eltüntette a németek elől. De kisvártatva Koestler Casablancába menekült, onnan Portugáliába, és Lisszabonból Londonba. Londonban letartóztatták mint fölösleges idegent.
A két hónap, melyet angol börtönben töltött, szerinte a hatóság udvariasságával és jóindulatával párosult. Ezután kiengedték, és a következő negyven esztendőt Angliában töltötte mindhalálig mint angol állampolgár.
Vermeer kontra Picasso
Én Angliában Koestlert először 1957-ben láttam, ekkor a város egyik előkelő helyén lakott egy házban, melyet 1941-ben rendkívül olcsó pénzért vásárolt meg. Úri szobájában a sarokban tartotta íróasztalát, az íróasztal fölött Picasso egyik rajza függött, a szobában az eredeti Picasso mellett még két autentikus Vermeer-kép. Mikor a következő alkalommal látogatni mentem, a Picasso-kép a sötét előszobában, két ruhafogas között függött. Megkérdeztem Koestlert, hogy mi történt, mire elmondta, hogy egy angol művészettörténész járt nála, és csodálkozott, hogy az 1000 példányban eladott rajzot tartja díszhelyen a két eredeti Vermeer helyett. Két héttel később újabb látogatást tettem Koestlernél, és észrevettem, hogy a Picasso-rajz - ami fiatal nőt ábrázolt - régi helyére került Koestler íróasztala fölé. "Az angol művészettörténész nagy hülye" - mondta Koestler - "Híres francia esztéta járt nálam, aki biztosított afelől, hogy a nő képe egyetlen példány, visszatettem tehát méltó helyére." Ez a játék még egyszer megismétlődött, amíg Koestler kijelentette: "Ezentúl nem törődöm azzal, mit mondanak a művészettörténészek és szakértők. Azzal törődöm, hogy mit érzek, és ezt a képet úri szobám legelőkelőbb helyén tartom, akár egyetlen példányát birtokolom, akár még 999 példányban van a világon."
Russel a siralomházból
Később nagy segítségünkre volt Koestler, aki egyike volt azoknak az embereknek, kiknél védelmet lehetett kérni vagy szerezni a Szovjetunió egy-egy szörnyűsége ellen. 1957 áprilisában ért bennünket az a rémhírnek tetsző valóság, hogy Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát, miután két hónappal korábban az alsóbb bíróság egy hónapi börtönnel sújtotta, a fölső törvényszék egyszerűen halálra ítélte, és átszállították őket a siralomházba. A világ közvéleménye, amelyik még nem felejtette a magyar forradalmat, kétségbeesetten tiltakozott. Ez a tiltakozás a párizsi, londoni, washingtoni, ottawai követség előtt történt, mely megmozdulásnak ugyan szép volt, de eredményt nem hozott: Gáli és Obersovszky ott ültek a siralomházban, és kivégzésüket várták. Az Irodalmi Újság szerkesztőségében voltam éppen London közepén, és barátaimmal együtt nem láttam a módját, mit tehetnék, amíg Pálóczi-Horváth, az újság főmunkatársa azzal az ötlettel állt elő, hogy forduljunk Koestlerhez, ő tudja, mit kell tenni ilyen helyzetekben. A filozófus a háza előtt várakozott ránk, és fölkísért az emeletre. Ignotus előadta a mondókáját, amire Koestler ezt a tanácsot adta: "Menjetek Bertrand Russelhez, és kérjétek meg, táviratozzon Hruscsovnak, hogy ő nem vesz többé részt semmiféle szovjet ünnepségen, ha Kádár nem mond le azonnal Gáli és Obersovszky kivégzéséről." Másnap Ignotussal együtt elmentem autóbuszon Oxfordba, miután Russelt értesítettük érkezésünkről. Bertrand Russel fölkísért bennünket dolgozószobájába, ahol egy nagyon csinos gépírókisasszony ült. Meghallgatta Ignotus előadását, és mosolygott. "Most a csalót csapjuk be!" - mondta, és kezével intett Ignotusnak, hogy telefonáljon a nevében Hruscsovnak. Eredményképpen a Magyar Rádió másnap közölte, hogy Gálit és Obersovszkyt kegyelemben részesítették - ami a törvény szerint siralomházban ülőkkel nem történhetik meg.
Plátó, a bérenc
Később történt az is, hogy Zsuzsával Koestlernél ültünk, aki londoni lakását felcserélte Harold Nicholson kis palotájával Kentben, mintegy 80 kilométerre a fővárostól. Koestlert látogatni szombat-vasárnap szoktuk, általában szombat délután mentünk ki hozzá, és hétfő reggel utaztunk - rendesen kocsival - haza. Koestler és titkárnője, Cynthia a földszinten laktak, hálószobájuk az óriási terem mellett, ahol a vendégeket fogadták. Az emeleten pedig hat hálószoba várta a vendégeket. Többnyire magyarok voltak a szombat-vasárnapi vendégek - mert Koestler szépen nációk szerint beosztotta vendégeit -, köztük a BBC-től Mikes György, állandó vendége volt még Ignotus Pál, Pálóczi-Horváth György. Így történt egyszer, hogy vendégtársaink már aludni mentek, Cynthia is elálmosodott, és feleségemmel meg Koestlerrel hármasban ültünk a téli nagy tűzhelynél. Mint rendszerint, akkor is filozófiáról beszélgettünk, és Koestler váratlanul a következőt mondta: "Az athéni burzsoázia két bérence, Szókratész és Plátó azt a véleményt képviselték..." Feleségem ennek hallatára megmozdult a díványon; én rendszerint kitértem a hasonló viták elől. Ő azonban megszólalt: "Nézze, Arthur, maga hősiesen levetkezett a kommunista ideológiából, és a leghaladóbb liberális és szocialista véleményeket vallja. De mintha még maradt volna egy kis piszok a sarokban! Úgy látszik, az athéni filozófiában még nem tájékozott eléggé, és ebben még nevetséges kommunista nézeteket képvisel. Itt az ideje, hogy megkérjem, revideálja nézetét Szókrátészt és Plátót illetően!" A nagy csendben Koestler néhány pillanatig hallgatott, mint mindig, ha valami komolynak tekintett ügyben szólt.
"Menjetek ki ebből a házból!" - kiállotta, és a bejárati ajtóhoz ment, hátát nekitámasztotta az ajtónak, és kinyújtott jobbjával egyenest a fekete, téli sötétbe mutatott. Fölmentünk az emeletre, hogy toaletteszközeinket és pizsamánkat összecsomagoljuk, majd lejöttünk. Koestler még mindig ott állt, és kinyújtott karjával mozdulatlanul a sötét éjbe mutatott. Mi kimentünk az ajtón. Tudtuk, hogy az országút 8 km távolságban egy kis városba vezet, ahol vasárnap 8 órakor indul az első vonat Londonba. Nehéz volt a vaksötétben előrehaladnunk, mindenekelőtt azért, mert nem volt árok, és a fagyott föld az útról egyenest vezetett a mezőnek. Szerencsére Arthur két farkaskutyája velünk jött, és fogukkal ráncigáltak vissza az útra. Talán húsz percig mehettünk a magános úton, amikor reflektor gyulladt messze mögöttünk. "Ne add meg magadat mindjárt! Hagyd, hogy sokáig sokáig könyörögjön!" - ajánlottam kiáltva Zsuzsának, amit meg is tartott.
Egy másik délután kint ültünk megint Koestler házában, amikor Mikes Gyurka jött, és jelentette, hogy rossz híreket kapott. Odahaza a váci fegyházban Déry Tibor cellájába besúgót telepítettek, és Déry egészségi állapota is rosszabbra fordult. Koestler Berlinből jól ismerte Déry Tibort. "Igen" - mondta - "Déry Tibor! Milyen kitűnő ember és milyen rossz író!" Ez délután három óra táján történt. Beszélgetésben mindig Koestler volt a ház ura, pontosan úgy, mint Ferenc József Bécsben. Ha nem említett újra valakit, úgy nem lehetett róla szólni, és ha véleményt közölt róla, úgy nem lehetett többé említeni.
Beszéljen Hruscsovval!
Egész délután és este beszélgettünk, míg reggel két óra tájában Koestler szólt Cynthiának, hogy hívja fel Gaitskellt, az ellenzék vezérét, aki a következő napon utazik Moszkvába. "Reggel kettőkor nem lehet politikust zavarni" - mondtuk valahányan. "Dehogynem lehet!" - válaszolt Koestler. - "Ha emberéletről van szó!" A túloldalról a titkár válaszolt, hogy az ellenzék vezetője alszik. "Keltse fel! Egy ember életéről van szó!" - felelte Koestler. Egy perc múlva Gaitskell vette fel a telefont. "Bocsásson meg a zavarásért!" mondta Koestler - "De fontos ügyről van szó! Ön holnap utazik Hruscsovhoz, ezalatt a váci fegyházban Déry Tibor súlyos betegen a halálnak néz elébe, ha nem segítünk rajta. Arra kérjük önt, magyar írók és újságírók, hogy vegye szavaival védelmébe a remek írót, Déry Tibort Hruscsov előtt!" Koestler jól ismerte Gaitskellt régről, mert sokszor ült vele együtt a Parlament büféjében. "Szívesen teszem" - mondta Gaitskell - "de mit érek el vele? Hruscsov nyilatkozni fog, hogy mi köze a magyar belügyekhez? - "Ezt a választ kell kihúzni belőle" - mondta Koestler -, "és hozzátenni, hogy nem belügyekről és külügyekről van szó, hanem Kádár és Hruscsov barátságáról. Erről beszéljen Déry ügyében!" Gaitskell, úgy hiszem ámulva hallgatta ezeket a szavakat, de mindenesetre engedelmeskedett nékik. Egy héttel később Déry Tibor kint volt a váci börtönből.
Történeteimből kiderül, hogy régebben számos személy volt a világon, mint Thomas Mann, Bertrand Russel, Romain Rolland és vagy még húszan mások, akikhez ilyen ügyben segítségért lehetett fordulni, és ők minden alkalommal cselekedtek, ha sokszor nem is sikerült eredményt elérniük. Ma úgy mondom, jóval sötétebb lett a világ, és nincs többé senki, akihez ilyen ügyben odafordulhatunk.