Nekem is régi vágyam, hogy felújítok egy sikerfilmet. Arról szólna, hogy egy kertész slaggal locsol, de közben rálép a gumicsőre, és a vízsugár leáll. Kíváncsian belenéz a spricnibe, közben lelép a tömlőről, és lelocsolja magát. Bajor Imire gondoltam.
Nyilván óriási siker lenne, ezért folytatnám a sorozatot. A következő filmem arról szólna, hogy az utasokkal zsúfolt pályaudvari peronra befut egy füstölgő vonat. Az egyik papírkofferes utas Bajor Imi lenne.
Remek dolog a remake! A Kabay-Gyöngyössy trió immár harmadszorra fut neki a remakelésnek, és nyilván úgy voltak vele, mint a jó tüzér: harmadszorra biztos a találat.
A film alapsztorija valójában ugyanaz, mint a régié, de ami körötte van, az nem csak mai, hanem jobb is. Minden tisztelet az eredeti gegmennek: Barabás Pálnak, de ez a film jobban van megírva! A régiek mentségére szóljon, hogy ők ezt a mozit kifejezetten Latyira írták, és nem sokat törődtek a casting során összetrombitált epizodistákkal: Csortossal, Turay Idával, Csikós Rózsival, Mály Gerővel.
A film legnagyobb kihívása is az, hogy vajon Latabár Kálmán után el lehet-e játszani Sóvári, a színész szerepét? Hát el lehet játszani, csak persze egy színész kell hozzá! Mondjuk: Rudolf Péter. Legfeljebb majd - a nagy előd iránti tiszteletből (kegyeletből) - nem teszünk a filmbe táncos jeleneteket. Vagy ha igen, akkor csak discót, amit még a Feleki Kamill tanár úr utáni főiskolás évfolyamok is tudnak nyomatni. A kiszivárogtatott (majd megerősített) filmgyári pletykák szerint kezdetben úgy volt, hogy a szoknyás szerepet Eperjes játssza, de állítólagos egyeztetési problémák miatt ez nem jött össze. Bár az is lehet, hogy Szamóca átíratta volna a végét. Vagy a latin szörnyhölgy - Dulcinea de la Rosa - nevét kellett volna Dolores Ibarurira változtatni.
A mostani könyvírók szerencsére nem hagyták magára a főhőst, és azt sem engedték, hogy Sóvári/Rudolf lejátssza a mezőnyt, ezért a sztoriba becsempésztek találó mellékkaraktereket is. Kern mint egy kereskedelmi csatorna nézettségfüggő és médiagenyó programigazgatója most egy kicsit visszafogottabb, de senki sem tudná nála elegánsabban felvillantani a sponzoráló bank itelkártyáját. Bajor is profi módon hozza a nőcsábász és link kábeltévés Tarantino figuráját, Szerednyey viszont remekel a színházi világban jól ismert, szancsópanzás öltöztető szerepében. Még Árpa Attila is feltűnik egy villanásnyira; de most nem Jávor Pál helyett ugrott be, hanem a film egyik szponzorát alakítja, helyből lemondva a legjobb epizódalakításért osztogatott Oscarról.
A film hátteréül ugyanis a hazai médiavilág szolgál, és ez valójában mulatságosabb, mint az, hogy ketten is meg akarnak dugni egy bájosan kancsal kóristalányt (Oroszlán Szonja), vagy hogy a Duna-parti szponzorszállodába egyszerre két mexikói szappanopera-mogulina is bejelentkezik.
Aztán a hozzáadott érték kategóriába sorolható a film talán legnagyobb találmánya: a két idétlen, kárpátaljai ukrán álmaffiózó (Mucsi Zoltán és Scherer Péter) is. Reménytelen birkózásuk a cipzárral olyan kultuszmotívum lehet, mint szép emlékű Boncz Gézánk legendás, kacsázó kézmozdulata. Biztos vagyok abban, hogy ez a patent a Kölcsönkért kastélyban is fel fog tűnni.
Azért szeretjük a ramaket, mert ezek a régi filmek nem szóltak semmiről, csak a bohózati elemekben bővelkedő alaptörténetről. A többit rá lehet bízni Kabosra, Csortosra, Gózonra (Kernre, Bajorra, Koltaira). Persze ha mindenképpen az "üzenetet" keressük, akkor az Egy szoknya, egy nadrág arról szól, hogy egy színész nem csak szinkronizálni tud; nem csak a show-vetélkedőkben és a reklámszpotokban tudja magát blamálni; nem csak áfás számlákat tud írni, hanem valójában mindent el is tud játszani. De csak akkor, ha végig neki drukkolunk!
A filmet az első héten 55 ezren látták, ami amolyan házi rekord a hazai multiplexek tájékán. A mozilátogatók közül azonban minden tízezredik: filmkritikus. Nyilván a kedvükért idézi a produkció hivatalos honlapja egy régi motoros, Makk Károly megfontolandó bonmot-ját: "Nekünk, filmeseknek is észre kell végre vennünk, hogy a moziban székek is vannak!"
További erénye a filmnek, hogy a főcímben végre jól írták le Litkai Gergely nevét!