János, a képviselő

Váncsa István

2009. 12. 02. · Hócipő 2009/24

Általában minden képviselőben három ember lakik, írja egyik karcolatában Mikszáth Kálmán, az első a handabandázó paprikajancsi, a második a csont nélküli udvaronc, a harmadik pedig a vacsoráló képviselő. Valószínű, hogy egy negyedik ember is van benne, mármint a képviselőben, írja Mikszáth, de azt sohase látjuk.

Ha minden igaz, most a negyedik ember is előkerült. Pest megyében, a fővárostól mintegy ötven kilométernyire bukkantak rá, a Gödöllői-dombság közelében. Éppoly talányos, mint a Mikszáth által fölemlített első három. Azt írja az újság, hogy két gentleman öt esztendőn át fejt egy önkormányzati képviselőt - nevezzük, mondjuk, Jánosnak -, összesen mintegy huszonöt milliót szedtek ki belőle, márpedig ez a képviselők etológiáját illető ismereteinknek, sőt a természet általános törvényeinek is ellentmondani látszik. A képviselő normális esetben nem adja a pénzt, hanem kapja, ő ugyanis fekete lyuk, iszonyú gravitációs tere minden fillért magához ragad, és örökre lenyel. Kardos G. György feledhetetlen metaforájával élve könnyebb a hintalóból egy fingot kihúzni, mint a képviselőből egyetlen forintot, és lám, most előbukkant János képviselő, aki nemcsak abszorbeálja a pénzt, hanem emittálja is.

Igaz, csak kivételesen indokolt esetben, de hát az elmúlt öt évben igen sok kivételesen indokolt eset fordult elő.

Itt volt például a bergengóc nagykövetség pályázata. A fönt említett két gentleman valami olyasmit adott elő, hogy egy követségi alkalmazott lefizetése útján megnyernék a bergengóciai Őrjöngő Baknyulak kulturális fesztivál megszervezésére kiírt pályázatot, amin nagyot lehetne kaszálni, csak ehhez előbb értelemszerűen fizetni kell. A gyors megtérülés biztos tudatában persze.

János képviselő összesen több mint egymilliót adott át nekik erre a nemes célra, de sajnos a pályázatnyerésből semmi se lett. Ekkor az egyik gentleman - állítása szerint legalábbis - kissé megdöfködte a követségi alkalmazottat, majd a késelési díjat követelte, János képviselő pedig azt is odaadta.

Hogy pontosabbak legyünk, nem ő, hanem a benne lakó negyedik ember adta oda.

A negyedik ember minden jel szerint perfekt hülye.

Lehet-e hülye egy képviselő, tesszük fel a hasztalan kérdést, mert hiszen nyilvánvaló, hogy nem lehet. A képviselő oly ember (a klasszikus Czuczor-Fogarasi szótár szerint), „Ki valamit másnak személyében, mint annak megbizottja, meghatalmazottja, küldöttje teszen, rendel, végez, intéz”. Mármost akarhatja-e bárki is, hogy az ő meghatalmazottja, aki az ő nevében különféle dolgokat teszen, rendel, végez, intéz, tökéletes idióta legyen? Nem akarhatja. Ha az ember, mondjuk, zöldséges, és fölvesz egy eladót, azt akarja, hogy az illető eladó éles eszű legyen, talpraesett, leleményes, nem pedig sügönye. Pedig őrá nem kerületünk, falunk, városunk jövője, vagy a haza üdve bízatik, hanem a krumpli meg a karfiol.

Azt is mondta a két gentleman, hogy bizonyos gonosz emberek meg akarták merényelni János képviselőt, de ők ketten ezeket elkapták, egy részüket teljesen agyonverték, más részüket csak félig, ezért őket most némi díjazás illeti meg, továbbá menekülniük kell a rendőrség elől, és az se olcsó.

János képviselő rendezte a tartozását, ami még hagyján, de ez a sztori, legalábbis a sajtóinformációk szerint, többször ismétlődött, egyik agyonverés jött a másik után, János képviselő pedig újra meg újra fizetett. Önmagában véve ez se volna meglepő, felebarátainkat általában nem az eszükért szeretjük, hogy mást ne mondjak, ismertem egy családot, ahol a karácsonyra vásárolt élő pontyot felhasználás előtt megpróbálták vízbe fojtani. Viszont ők nem voltak se zöldségesbolti eladók, se képviselők, egyszerű budapesti értelmiségiek voltak, életük legnagyobb szellemi próbatételét akkor élték át, amikor a gyerek megkérdezte, hogy egérízű macskaeledel mért nem kapható.

János képviselőt ezzel szemben megválasztották, abban bízva, hogy ő majd a választói nevében különféle dolgokat teszen, rendel, végez, intéz. A hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezete nyilván úgy gondolta, hogy Jánosnak, ha nem is különösképpen lucidus elme, a magához való esze megvan. Ha ugyanis nem így gondolták volna, akkor ésszel föl nem foghatnánk, mért választották meg mégis. Vajon a zöldséges fölvenne eladónak egy hólyagot, akiről tudvalévő, hogy mind a jellem, mind pedig az értelem adományának híjával szűkölködik? Konzultáltam egy érintettel, azt mondta, egy dolog van, amit nem várhat el az eladótól, jelesül az, hogy ne lopjon. Olyan alkalmazott ugyanis nincs. Lopjon, de mértéktartóan, illedelmesen, apránként, nem pedig az egész kasszát egyből hazavinni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy János képviselő azért lett képviselő, mert a helyi felhozatalból csakugyan ő volt a legrátermettebb. János képviselő, mondjuk ki úgy, ahogy van, városa szellemi és erkölcsi elitjéhez tartozik, créme de la créme, akárcsak az összes többi képviselő, tágabb megfogalmazásban mint a teljes magyar politikai garnitúra. Figyeljünk fel egy apró mozzanatra: a két gentleman munkadíjat számít fel különféle rosszakaratú egyedek agyonütése címén, János képviselő pedig nem a rendőrséget tárcsázza, hanem fizet, noha ezt a szolgáltatást ő meg se rendelte. Vagyis János képviselő, ha kiemelkedően ingeniózusnak nem is tekinthetjük, a jogkövetésről, a jogszerűségről és a jogállamiságról ugyanúgy gondolkodik, mint az összes (vagy csaknem az összes) többi képviselő. Függetlenül attól, hogy ők általában okosabbak, mint János, amit abból is látni, hogy nemcsak az egész kasszát viszik haza, hanem szinte mindent, ami a boltban mozgatható.

„A Ház amilyen, olyan, a mienk” - írta Mikszáth több mint százhúsz esztendeje, történelmünk legígéretesebb periódusában. „Elég jó az nekünk, mert hisz a mi ízlésünk.”

Az pedig folyamatosan romlik tovább.