Az MSZP és a média

Farkasházy Tivadar

2009. 10. 07. · Hócipő 2009/20

A mustár és a lekvár. A szentháromság és az esztergapad. Mindkét hasonlat kissé sántít, mert az utóbbi két kifejezéspárnak több köze van egymáshoz, mint a címben. Sok újságíró szimpatizált velük a kilencvenes évek közepén, ebből azt a következtetést vonták le, mintha bármi közük lenne hozzá. Holott az oka igen egyszerű volt, szegény Antall Józseffel elhitették, hogy ez egy bolsevik banda, amelyik sosem fog egy jobboldali kormányt támogatni, ezért saját sajtót kell kiépíteni. A médiaháború elsősorban e bornírtság következménye, amikor kiváló újságírókat arra kényszerítettek, hogy harmadosztályú kollégákkal vitatkozzanak. A villámigazolások miatt ugyanis elsőnek azok fedeztek fel magukban jobboldali értékeket, akiket nem politikai beállítottságuk, hanem finomabban fogalmazva kvalitásaik hiányos volta sodort a perifériára. Ez mára alaposan megváltozott, de ne szaladjunk előre.

Mindez tetéződött a közszolgálatra szabadított Csúcs és Nahlik alelnökök rémuralmával, továbbá azon riasztó felismeréssel, micsoda letűnt világot akarnak visszahozni, a hatalom berkeiben egy valaha jobb sorsra érdemes drámaíróval. S a hírlapírói büszkeség is lázadozott azokban, akiket lebolsiztak emiatt, holott egy részük tett annyit a változásokért, mint az egész lakiteleki gittegylet. Ezzel nem az emlékét kívánom beszennyezni, már csak azért sem, mert a Pál utcai fiúk igazán a szívemhez nőttek, de Gorbacsovot azért nem Lezsák Für által körkörösen védett sátra döbbentette rá végleg arra, hogy Kelet-Európából a tankokat jobb visszarendelni. Persze sokuk akkor még a Fidesz fiataljaiban és a demokratikus ellenzék tiszteletre méltó tagjaiban reménykedett.

Ám a választásokat hatalmas fölénnyel az MSZP nyerte, a Fidesz kitért, az SZDSZ pedig csatlakozott. A 72% első dolga a médiatörvény volt, amivel azonnal tökön szúrták magukat a tévében és a rádióban, ugyanis elfeledkeztek arról az apró tényről, hogy a jobboldalon sokkal több klub terem, vagyis a nagy számok törvénye alapján tíz sorsolásból kilencszer kikapnak. A rémkurátorok korszakát Horn még tetézte azzal, hogy az MTV-be egy részeges táncdalénekest delegált, a terjesztést pedig úgy privatizálták, hogy egyetlen cég kezébe kerüljön, a kis lapokat egyszer és mindenkorra kiszolgáltatva, de a nagyok is hiába próbáltak összefogva ellensúlyt teremteni. Szörnyű betegsége ellenére is ki kell mondanom, vajmi kevés fogalma volt a modern médiáról, emlékezzünk csak legendás sajtótájékoztatóira, ahol már azon megsértődött, hogy kérdezni is akarnak. Mindenesetre még megírásra vár az a tanulmány, hogyan lehet egy győzelmet három hónap alatt elszórakozni, ráadásul kizárólag ingyenes Malév-utazásokat ígérő lakossági fórumokon és nyugdíjas show-kon edződve kiállni élete első vitájára.

Az Orbán-kormány viszont nem az Antall-féle kisipari módszerekhez és kóbor jelentkezőkhöz folyamodott, ők már kemény milliárdokat invesztáltak a sajtójukba, a Magyar Nemzetnek azonnal odaadták a Sportfogadást, ezzel tippelők százezreit kényszerítve vásárlására, majd kétmilliárdos állami pénzből valami környezettudatos maszlaggal egy hetilapot alapítottak, további évi félmilliárdot adva neki. Szélsőjobb társa pedig egy Andrássy úti palotába költözhetett. Az MSZP-nek ekkor már észre kellett volna vennie, hogy a sajtó kőkemény üzletté vált, a multik a piac többi részét megszerezték, s veszedelmesen hódít az internet, amelyet nem éppen korosodó szavazóik használnak. Csodával határos módon ismét győzni tudtak, amihez a sajtó egy része annyiban járult hozzá, hogy még látott köztük néhány kvalitásos figurát, s rühellte az egy a tábor, egy a zászlót, amely a szélsőjobbot is a Fideszbe olvasztotta, vagyis ők tűntek a kisebb rossznak. Csakhogy odaát gondoltak a nehéz napokra, s szépen bespájzoltak. Az ő milliárdosaik ugyanis abban különböznek a szocialistákétól, hogy a szerzett pénz egy részét vissza is forgatják. Az amúgy mértéktartóbb Heti Választ például most vette meg az a vállalkozó, aki az Orbán-kormány utolsó heteiben 750 millióra tehetett szert, ennek harmadát a választások után kapva, amikor Medgyessy már a szobáját nézegette, de még lakva volt. Most hétszázmilliót akar adni egy rádiófrekvenciáért. Így született meg a Magyar Nemzet mellé a Hírtévé, a Helyi Téma, az Echo, a Magyar Hírlap. A két utóbbi tulajdonosának vagyonáról azért öreg szakik tudnának mesélni a Videotonban és az Ikarusban. Már ha még lenne.

- Megnéznéd még egyszer?

A Medgyessy-kormány persze nem adott annyit, s büszke volt arra, hogy 2003-ban az eddigi 500 millió helyett csak 50 milliót kap a Heti Válasz. Az állami cégek viszont vígan hirdettek a Magyar Nemzetben, százmilliókkal gazdagítva, ami egy normális sajtó esetében akár üdvözlendő is lehetne, csakhogy e lappal nem az a baj, hogy ellenzéki beállítottságú, számos ilyen újság jut állami pénzhez nyugaton, hanem az, hogy a politikát tekintve semmi mással nem foglalkozik, mint a kormány gyalázásával, ráadásul szélsőjobboldali, nyíltan zsidózó és cigányozó cikkek tömkelege között.

Joggal kérdezheti az olvasó, ki az az ostoba, aki a saját ellenségeit fizeti? Hát az MSZP. Közülük régi kedvencem a Helyi Téma, a többi ugyanis legalább abban becsületes, hogy a célját nem is titkolja, ez viszont első látásra önkormányzati lapnak tűnik, mivel több oldalon útfelbontásokról, olcsó szerelőkről tájékoztatja a lakosságot. Csakhogy minden címlapja arról szól, mekkora gazember ez a Gyurcsány, most a Bajnai, mellette egy celeb, hogy az is kézbe vegye, akinek netán más a véleménye. Tulajdonosa a Vitézy család feje, amúgy elég szép helyen áll a milliárdosok és az offshore megoldást kedvelők listáján, további családtag az MTV-ből 2002-ig szorgalmasan talicskázó másik Vitézy, a visszafogott publicisztikáiról híres Hankiss Ágnes, Orbánék rokona, Vitézy Zsófia, valamint a BKV-felügyelő Vitézy Dávid. No, e lapban hirdet évek óta százmilliókért a főváros és számos más baloldali önkormányzat, a Szerencsejáték Rt., a Vízművek, a Gázművek és a BKV vélhetően nem a Fidesz által kinevezett új vezérkara. Utóbbi a héten kiadott egy közleményt, miszerint a tudatos és átgondolt médiastratégia része ez a 12 és fél millió. Továbbá a költséghatékonyság.

Akkor megismételjük, de most már az egész oldalt, felette Bajnai disznóságaival, pardon libaságaival. Kocsisék három reklámja hatására bizonyára meglódult a villamos-, földalatti- és fogaskerekű-bérlés, elvégre ennek nem a döntéshozók által olvasott Figyelőben vagy HVG-ben a helye, hanem itt, s a turkálóhirdetések közül Juci néni bizonyára ezt szabadítja ki elsőnek a postaládájából, hogy a nyugdíjfizetési napon azonnal tíz barátnőt toborozzon egy 290 ezer forintos villamos bérlésére + ÁFA.

Felül az új kormányfő, aki milliókat szipolyozott ki a Hajdú-Bét Rt.-ből. Középen egy úr, aki éhségsztrájkba kezdett Bajnai miniszter kabinetfőnöke irodájában. Alul az új BKV-vezetés tudatos és átgondolt médiastratégiája részeként egy hirdetés, hogy béreljünk
360 ezerért villamost.

Mi nem akarunk sajtóbirodalmat, mint a Fidesz, közölte a reaktivált Szigetvári Viktor, most kabinetfőnökként, nyugi, nem is lesz, de nemhogy birodalom, még egy aprócska lap sem, amely értékeiket közvetítené. Már nem az övékét, hanem azt a világnézetet, amelyet képviselnek. Erre ugyan történt egy halvány kezdeményezés, a Dessewffy-féle Demos, csakhogy ez nem volt több mint gyurcsányi játszadozás néhány értelmiségivel, meg az idehívott Giddensszel, társadalmi méretekben sosem hatott. Miközben a kulturális tárca a reneszánszban vélte megtalálni azt a kort, amellyel okvetlenül foglalkozni kell, nem - mondjuk - a numerus clausus korával, amikor a tudomány és a művészet legjobbjai világgá mentek, és kezdődött mindaz, aminek a levét ma is isszuk.

A szabad demokraták pedig évi százmilliókat szavaztak meg a Habsburg Intézet létrehozására és működtetésére, amit stílszerűbb lenne Haynau Intézetnek nevezni, elvégre 150 éve félreismerjük, hiszen a szabadságharc leverése után földbirtokot vásárolt Szabolcsban, és magyar ruhában járkált, csodálkozva azon, miért nem szeretik. Ez az intézet majd talán szerethetővé teszi, bár sok ideje nincs rá, holott Széchenyi-díjas vezetője abban a hitben él, hogy azt a véd- és dacszövetséget, amelyet a Terror Háza nagyasszonyával kötött, miszerint aki kormányon van, mindig küzd a másikért, majd Orbán is akceptálja. Nem ez a típus, de ez legyen az ő baja.

Mindenesetre a liberálisok pusztán egy választási panoptikum erejéig döbbentek rá uralkodásuk végóráiban, hogy a szabadelvűségnek olyan nagyjai léteztek, mint Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös, szóval a Habsburgok egykori nagy barátai. Azért érdekes lenne, ha a francia liberálisok meg Bourbon Intézetet alapítanának a Bastille egykori helyén. Az ő mulasztásuk azért is érthetetlen, mert ha valakik, ők igazán tudhatták, mennyit számított egykor Soros pénze a liberális eszmék megismertetésében, most meg csodálkoznak, hogy az egyházi iskolák ezen a téren mennyivel serényebbek, az egyetemi ifjúság feje pedig tele táltosokkal, ősanyákkal, turulmadárral.

A napokban Mi lesz veled, baloldali média? címmel találkozóra hívtak, MÉTA néven médiatanárok köre alakult, tán a Professzorok Batthyány Köre ellensúlyozására, az első kérdést meg is küldték, amivel foglalkozni akarnak:

Mivel magyarázható, hogy a baloldali média a rendszerváltáskor elveszítette a monopóliumát?

Szerintem azzal, hogy az egy szemét monopólium volt, de bizonyára válaszolt rá az első felkért előadó is, egy kiváló ősz publicista, akinek inkább azért kéne elnézést kérnie, amiért oly vehemensen protezsálta pár éve a Duna Televízió mai elnökét. Mindehhez egy elszabadult szocialista kurátor is hozzájárult, de őt nem akarom bántani, mert azóta meghalt. Az elszabadult kurátor szintén érdekes jelenség, ékes példája az az ember, aki egyelőre ismeretlen, ám kitalálható okokból kiegyezett fideszes ősellenségével, s néhányunk kirúgásához is asszisztált, évi százmilliós jövedelmet biztosítva elnökének, mire Orbán azt mondta, hogy ugyan miért kellene mindenkit leváltani, ha ellenzékként is hatalomra tudták segíteni Sólyom Lászlót és Such Györgyöt.

De maradjunk a Dunánál, hiszen most az a friss hír, hogy a nemzet nagyjai a Lánchídhoz hasonlították. Valóban kiváló filmek, remek koncertek mennek rajta, csakhogy közte kizárólag a kormányt bírálja, liberális csak elvétve, alibiként kerül a képernyőre, s egykori műfajom, a kabaré, még annak progresszív ága is ritka madár náluk, hiszen az se a magyar kultúra része, vélhetően flaszterszagú, zsidó gyökerei miatt.

Cselényi ugyan M. Krisztina miatt nemrég visszaadta Sz. Levente díját, de aki látta annak közvetítését, amihez képest a Hannibál tanár úrban látott Töhötöm Szövetség összejövetele kutyafüle volt, s szintén élvezhette az elnöki utazásokról készült többi útifilmet, annak valahogy nem a Lánchíd jut az eszébe. De az MSZP népi szárnya az utolsó pillanatban hátha megpróbálja bebetonozni.

Az MSZP-ben sajtónak vélhetően azt nevezték, hogy egyesek eljártak a Napkeltébe, vagy máshol próbálták fényezni magukat, most ennek is vége, mert valaki ismét eladta magát, elvégre hét éve Mendreczky megvilágosodása is kellett ahhoz, hogy 30 milliós végkielégítéssel átadja a hatalmat, most - nomen est omen - Medveczkynek jutott eszébe, hogy jobb, ha most próbálják kirúgni, mint fél év múlva, mert akkor sokkal hamarabb sikerülni fog.

- Medveczky és Mendreczky megy a sivatagba...

Az MSZP-ben a sajtóügyeket időnként rábízták valakire, például egy kedves mackós külsejű parlamenti alelnökre, akinek munkássága annyiban merült ki, hogy fogadásokon néhány újságíró hátát megveregette, és mosolyogva felemelte a poharát. Lendvai az egyetlen, aki ért hozzá, de neki most annyi a dolga, hogy ezzel nemigen érhet rá foglalkozni.

Hivatásos sajtósaik munkájának csak a végtermékét ismerem, ők a politikusokról általában azt hitték, áruházi cikkek, akikre folyton napi akciót kell hirdetni, lehetőleg számmal, kétkamarás parlament, Tízek Társasága, 100 lépés, 12 pont, 48 teendő, ami hetek alatt hamvába is hal, arról pedig halvány fogalmuk sincs, hogyan kell valakit hosszú távon felépíteni, legalábbis megpróbálni, hogy hiteles figurává válhassék, miközben az útelágazásos Medgyessy után a sors korunk egyik legtehetségesebb szónokát adta a kezükbe, aki hosszabb beszédeket volt képes kívülről, és ami még fontosabb, meggyőző erővel elmondani, pedig ideje java részét nem szónoklással töltötte, mint nagy vetélytársa, akinek volt módja kigyakorolni szokásos miséin.

Hogy mi lesz? Semmi. A Táncsics Alapítvány pénze elapad, hiszen Antall idején voltak akkorák, amekkorák a dolgok mai állása alapján lesznek. Ráadásul a liberálisok mintájára többen osztódással akarnak szaporodni. De ha marad, abból hozzák létre újra a Szabad Népet, a szívük mélyén amúgy is többen olyan sajtót szeretnének, amely egész nap dicséri őket. Át kéne menni a Fideszbe, ott van.