Magyar vagy - megmentselek?
Para-Kovács Imre
2009. 10. 07. · Hócipő 2009/20
2009-ben Emmy-díjjal jutalmazták az Intervention című dokumentumsorozatot, amit magyarul Függő vagy - megmentselek? - címmel sugároz a Reality Tv.Jelenlegi kedvencem.
Az alapszituáció egyszerű, van egy függő főszereplő, akinek lekövetik az életét, és annyit csavarnak a történeten, hogy nem mondják meg neki előre, mi fog történni a forgatás végén, mikor is szembesítik a családjával, szeretteivel, és felajánlják neki, hogy elmehet rehabilitációra, ha pedig nem, akkor jól megszívatják és nem adnak neki többé pénzt drogokra.
Mint addikcióra hajlamos ember, feltétlen figyelemmel és átérzéssel követem az epizódokat, és még csak a szokásos szkepszis sem rontja el a szórakozásomat, miszerint Amerikában úgyis mindenki statiszta, még az elnök helyett is a hasonmása mond beszédeket, úgyhogy biztos a drogosok is segédszínészek, valahonnan Ohio-külsőről, minimálbérért lövik magukat és játsszák el a szenvedő gyereket.
Nem. A dolog halálosan komoly, és csak részben azért, mert igazi függőket olcsóbban találni, mint ohiói segédszínészeket, ami persze nem elhanyagolható szempont egy tévéműsornál.
Mielőtt azonban belemennék a részletekbe, kénytelen vagyok a Reality Tv-ről szólni néhány szót, mivel a magyar mezőnyben is messze kimagaslik igénytelenségével és bénaságával. Tudom, hogy egy ilyen sehányadik mellékcsatornánál nem dolgoznak élő emberek, és egy viszonylag kis személyi számítógép szerkeszti, vágja és adja le a műsorokat, csúcsidőben pedig esetleg besegít az irodai kávéfőző automata, de a fordítást talán nem fordítóprogrammal készítik, mint ahogy a szinkront sem R2D2 mondja fel két Csillagok háborúja között. Ilyeténképpen megjegyezni, hogy magyarul nem lehet valakinek „sok sikertelen karrierje”, mint ahogy a „híres műszaki szövegíró”-t is nehezen tudjuk elképzelni. És nem érdekel, hogy Kváziföldön készül a fordítás, valamint a szinkron epizódonként három banánért, akkor is rohadtul kellemetlen ilyen baromságokkal a nézők elé állni, mert majd hülyék lesznek mosóport hirdetni a szünetekben.
A másik kínos tulajdonsága a csatornának, hogy a kávéfőző mindig mondat közepén illeszti be az elválasztó szpotokat, nem tudja megvárni, amíg szerencsétlen heroinista befejezi - egyébként érdektelen - gondolatát, már jön is a csapó, vidám sárga hajtogatás, ajánló, aztán sehol a pont. Természetesen a szünet után nem folytatódik a mondat, de nem is számít különösen, mivel az elejére úgysem emlékeznénk, lévén hárompercenként szünet, öt percben, és mindig ugyanaz az önreklám, tehát még véletlenül sem arról van szó, hogy a világ összes multinacionális cége a Reality TV-n akarna reklámozni, mert a Reality Tv-n csak és kizárólag a Reality Tv akar reklámozni, amitől simán idegbajt kap az, aki olyan hülye, hogy realtime-ban nézze az adást, és ne vegye fel előre, hogy aztán majd át tudja pörgetni az üresjáratokat.
Ez a kényszeres szaggatás még éjszaka sem csitul, pedig akkor már a legidiótább kereskedelmi csatornák is hagynak némi időt ugyancsak idióta nézőiknek, hogy belelovalják magukat a kanos Dominico Hernandez Lopez és a szende Vállverde Trolibusz kisasszony lagymatagon bontakozó aktusába. Komolyan: hajnali háromkor, amikor tévézni szoktam, ugyanúgy negyedóránként ajánlják végig az egész siralmas műsorfolyamot, mint este nyolckor, ami egyébként egyértelmű bizonyíték a kávéfőző és a komputer vezető szerepére, azonban a programjukat talán mégiscsak ember írta.
Na, neki kellene megmondani, hogy nyugi, lehet lazítani, elég félóránként megszakítani az adást, úgysem fog reklámozni a kutya sem...
Visszatérve azonban az Interventionre...
Arra kellett rájönnöm, hogy szerencsés vagyok, amiért Magyarországon születtem a hatvanas években. Én még ennyi hülye szülőt és családot, mint a sorozatban, sohasem láttam, és családomra gondolva szívemet átmelengette a hála különös, de nem példa nélküli érzülete.
Mindenkinek van családja, ami jó dolog, de nekünk, hatvanas években született magyaroknak rohadt nagy mázlink volt, amiért nem kellett pálmafák alatt, az óceán partján egy óriási villában felnőnünk, hogy anyánk nem akart belőlünk szupermodellt csinálni, hogy apánk nem volt valami menő rockzenekar frontembere, és legfőképpen azért, mert nem kellett azon gondolkoznunk kamaszkorunk után, hogy mit fogunk csinálni, hanem dolgoz- ni kezdtünk, mert dolgoznunk kellett.
(Amikor aztán már megismerkedtünk a tudatmódosító szerekkel, voltunk annyira idősek, hogy ne ragadjunk teljesen bele, de ez mellékszál.)
Az Egyesült Államok nagy ország, ilyeténképpen több benne a hülye, mint itt, de azért elmondható, hogy borzalmas ott élni, a gyermekeket megerőszakolják, a felnőttek pedig kövérek. A szülők nem értenek a szülésen kívül semmihez, és szépen fejlett függőket nevelnek, azonban - ilyen a működő kapitalizmus - arra is ügyelnek, hogy legyen intézményrendszer, ami visszahozza ezeket az embereket a társadalomba.
Ezzel aztán mindenki megtette, amire született: a szülő elcseszhette gyermeke életét, a gyermek elcseszhette a magáét, a terapeuta pedig meggyógyíthatta (a tévések pedig összeszedhettek egy Emmy-díjat), a világ kerek.
Azt nem értem, hogy miért korhatáros a sorozat, amikor pont a kiskorúaknak lenne égető szükségük, hogy első kézből kapjanak információt erről a pokolról, de mivel még sok minden mást sem értek, ezen inkább nem akadok fenn, csak jelzem, hogy serdületlen gyermekeiknek mutassanak meg pár epizódot, mert csodákat fog művelni velük.