Huszonegy évünk elszelelt
Kéri László
2009. 10. 07. · Hócipő 2009/20
1988-ban azt hittem, hogy Kádár - és szűkebb körének - bukása után rengeteg tehetséges, okos, korábban elnyomott, korlátozott, szóval elegendő teret nem kapó ember fogja benépesíteni a közélet minden fontos területét. Jönnek azok a fiatalok, akiknek elemi érdekük lesz egy sokkal különb világ létrehozása.1989-ben azt hittem, hogy Nagy Imréék újratemetése az egész nemzet számára olyan felemelő katarzist, megtisztulást hozó kollektív élmény volt, ami után lehetséges lesz legalább a Múltról civilizáltan meg- és kiegyezni. Mindenki megbékélhet a múltjával, akinek eddig dugdosnia kellett, az ezután büszkén vállalhatja, s akik tévedésben voltak, azok meg egy ideig zavartan és nyugodtan elhallgathatnak.
1990-ben azt hittem, hogy olyan, szabadon választott kormány alakul, amelyre mindenki büszke lehet, amelyet önként is lehet támogatni, s amelyik a tizenötmillió magyar között az itt élő tízmilliót is tízmilliónak látja, nem pedig ötször kétmilliónak.
1991-ben azt hittem, hogy az egész évben hiába erőltetett kárpótlási és igazságtételi programok kudarcai nyomán be lehet látni a Múlt hátán való tombolás tökéletesen értelmetlen és kontraproduktív mivoltát.
1992-ben azt hittem, hogy lehetetlen az utcán, felheccelt tízezrek dühével megtámogatva elérni mindazt, amit az alkotmányos intézményeken már nem sikerült keresztülverekedni.
1993-ban azt hittem, hogy a Fidesz minden tekintetben felkészült arra, hogy akár egyedül is kormányzóképes politikai erő legyen, és a hátralévő egy évet már guggolva is ki lehet bírni.
1994-ben azt hittem, hogy a liberális koalícióban részt vevő négy párt mindegyike komolyan veszi a nyilvánosan is megkötött és megerősített választási szövetséget, s összefogásuk győzelme megakadályozhatná a jóval kedvezőtlenebb kormányzati változatok létrejöttét.
1995-ben azt hittem, hogy a szociálliberális kormány képes lesz annak a meggyőző elmagyarázására, hogy a Bokros-csomag révén miféle összeomlási veszélyeket sikerült elkerülnie az országnak.
1996-ban azt hittem, hogy a Tocsik-ügy kellő erejű és túlzottan nagy botrány lesz ahhoz, hogy ennek kapcsán véget kelljen vetni annak a vérforralóan sunyi pártfinanszírozási gyakorlatnak, amelynek káros mivoltáról egyébként is mindenki meg volt győződve.
1997-ben azt hittem, hogy a Rendszerváltó évek című - huszonhárom részes - tévésorozattal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy sokszázezernyi nézőnek a korábbiakhoz képest sokkal tárgyilagosabb és sokoldalúbb képe lehessen az elmúlt évtizedről.
1997 elején azt hittem, hogy semmi sem állíthatja meg a szocialisták egyedüli győzelmét, tavasszal meg nem voltam képes elhinni, hogy a Fidesz és a Kisgazda választói tábor összevonható lenne.
1998-ben azt hittem, hogy a koszovói háború - s benne a kényszerű magyar részvétel - az évtized legnagyobb baklövése, s Magyarország aránytalanul sokat fog még fizetni ezért a tévedésért.
2000-ben azt hittem, hogy az egész évben ülésező parlamenti „olajbizottság” munkája nyomán legalább a rendszerváltás egyik nagy disznóságáról mégis kaphat a közvélemény valami átlátható képet, s megtudhatjuk, kiknek a kezén - s hová - tűnt el jogtalanul sok-sok milliárd forint.
2001-ben azt hittem, hogy egy egész néppel meg lehet utáltatni saját történelmi gyökereit azzal a túlpörgetett, mesterségesen lázban tartott és kormányzati eszközökkel vezérelt millenniumi ünnepség-sorozattal, amelynek egyéb - aktuálpolitikai - céljait még csak nem is nagyon igyekeztek leplezni.
2002-ben azt hittem, hogy legalább az ősztől kezdve kölcsönösen komolyan fogják venni az árokbetemetési ígéreteket és megértik, hogy nem lehetséges egy egész népet a permanens politikai hisztéria állapotában tartani.
2003-ban azt hittem, hogy a Medgyessy-kormány nagyvonalúan és nagyszabásúan felkészül és az országot is felkészíti arra a történelmi pillanatra, annak megbecsülésére, amit az Európai Unióhoz történő csatlakozás kivételes eseménye nyújt.
2004-ben azt hittem, hogy minden józaneszű ember belátja: a kettős állampolgárságról kierőltetett népszavazást semmiképpen sem szabad megtartani, mert a feltett kérdésre nem lehet jó választ adni, s bármilyen eredmény is születik, annak felmérhetetlenül károsak lesznek a következményei.
2005-ben azt hittem, hogy Gyurcsány Ferenc végre elkezd kormányozni.
2006-ban azt hittem, hogy az őszi, ötven napos rémálom minden felelős politikai/közéleti szereplőt egy életre észhez térít, és minden oldalon képesek lesznek átgondolni, hogy mivel játszanak.
2007-ben azt hittem, hogy Gyurcsány Ferenc végre elkezd kormányozni.
2008-ban azt hittem, hogy sokkal kevesebb ember hülyíthető be egy olyan népszavazáson történő részvételre, amelynek kérdései a legelemibb evidenciánál is átlátszóbbak.
2009-ben azt hittem, hogy a szélsőjobboldali előretörés leginkább a túlérzékeny média által keltett fantomveszély. Júniusig ezt hittem.
2010-ben azt hittem, hogy…