Fáziskésve

Megyesi Gusztáv

2009. 09. 23. · Hócipő 2009/19

A megszorítások elérték a tolvajokat is. Ha minden igaz, hamarosan elkészül az a jogszabály, ami szerint ha kisebb értékű lopáson kapnak valakit, akkor az illetőt nemcsak megbüntetik, de még a kárt is meg kell fizetnie az áldozatának.

Magam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még soha nem raboltak ki, a nagyszüleimet viszont egyszer az utcán, fényes nappal támadták meg a Klauzál téri piac közelében hazafelé, nagyapám kezéből kitépték a szatyrokat, nagyanyáméból a retikült, majd elszaladtak. A rendőrség később elkapta a tetteseket, s a még akkor is megszeppent nagyszüleimet azzal vigasztalták, hogy ne féljenek, más bűnük is van a tolvajoknak, egy év börtön alatt nem ússzák meg, az biztos.

És a rádiómmal mi lesz? - kérdezte a nagyapám, mert az egyik szatyorban volt az éppen a szervizből elhozott hordozható rádiója vadonatúj, négy és fél voltos laposelemmel, gatyagumival a készülékhez erősítve. Plusz a szatyor tartalma: két kiló paprika, egy kiló paradicsom, szalonna, fejhús, továbbá a nagyanyám bérlete, pénztárcája meg ami még egy retikülben lenni szokott. Miféle kártérítésre gondolnak? - néztek értetlenül a rendőrök, hogy mit akarnak ezek még, hiszen a tolvajok le lesznek csukva, amit viszont elloptak, az el van lopva, az már soha elő nem kerül.

Én egész életemben abban a tudatban éltem, hogy ha valakinek peche van, és ellopják valamijét, akkor a tettest adott esetben leültetik, s ezzel vége is az ügynek. Minthogy én, s a már említett esetet kivéve a családom se volt soha áldozat, eszembe sem jutott idáig, hogy a károsult oldaláról nézzem a helyzetet: rendben van, leültetik a tettest, vagy pitibb lopás után szabálysértési eljárás keretében pénzbüntetésre ítélik, de mi a jó nekem abban. Az ellopott holmit nem kapom vissza, a büntetés az államot gazdagítja, nekem abból egy fillért nem utalnak át, sőt, ha azt veszem, hogy a tettes a börtönben munkához jut, és keres vele, az áldozat pedig esetleg munkanélküli, teljesen megfordul az igazságszolgáltatás iránya.

Nem személyes élményből, de tudom, hogy már Szent István idejében is úgy volt, hogy a tolvajnak először is vissza kellett adnia az ellopott holmit, s csak azután vágták le az orrát, feltéve, ha nem tudta
kiváltani magát öt tinóval. Két okból sem kívánom vissza ezt a világot: egyrészt tinó hiányában rendkívüli mennyiségű levágott orr halmozódna fel az országban, másrészt ha volna is tinó, egy ilyen megváltás a tinók szakadatlan vándorlásával járna a közutakon.

Minthogy kilenc egész kilenctized millió honfitársamhoz hasonlóan én sem vagyok jogász, és katasztrófának tartom, ha az országot büntetőjogászok veszik kézbe, nem akarok vitát provokálni büntetéselméleti kérdésekben, kizárólag jelezni akartam: életem delején (túljutva) kell rádöbbennem arra, hogy ami nem jutott eszembe idáig, az egy egész országnak, sőt hazám legjobb elméinek sem jutott az eszébe, következésképpen semmivel sincs több okom a szégyenkezésre, mint az országnak.

Mostanában azon kapom magam, hogy egyre szívesebben jelenek meg metrómegállókban, a bejáratnál ugyanis BKV-ellenőrök állnak egymás mellett, s valamennyien mosolyognak. Egész nap. Egy ellenőr ismerősömtől tudom, hogy nem jókedvükben vagy valami felületesen diagnosztizált betegség következtében mosolyognak szakadatlanul, hanem mert be vannak szarva. Két hete ugyanis - az újságok is megírták - megtéptek egy buszsofőrt vezetés közben, a tettes pedig azzal védekezett üres vodkásüveggel a kezében a rendőrségen, hogy azért törölte képen a sofőrt, mert felidegesítették őt a közlekedési vállalatnál indokolatlanul kifizetett százmilliós végkielégítések. Ugyanezen a napon egy szegedi jegyellenőrt pofoztak meg, gondolom, az utast fölháborította a vállalati munkaruhák méltatlanul hosszú kihordási ideje; utoljára ilyen aggódás közügyekben a hatvanas években volt, egyszer azért tört ki verekedés a Bécsi út sarkán álló kocsmában, mert az egyik ember azt mondta a másikra, hogy a te vállalatod mérleghiányos.

Azért jövök elő én is a BKV-val, mert a cég ma már nem a kijárathoz, hanem a bejárathoz állítja az ellenőreit, rájőve arra az egyszerű tényre, hogy amíg kifelé eleve csak pofonokba torkolló konfliktusok keletkeznek a bliccelőkkel, márpedig abból bevétel nem lesz, addig a bejárati ellenőrzésnél az utas vagy eloldalog az ellenőrök láttán, esetleg összeáll tíz-húsz embertársával, és csatárláncba fejlődve elsodorja az ellenőrzési pontot, vagy pedig, s erre szinte hihetetlen módon egyre több példa van, fogja magát, odamegy a pénztárhoz, és jegyet vásárol.

Metróközlekedés 1970-től létezik Budapesten, s a közlekedési vállalatnak csaknem negyven év kellett ahhoz, hogy rájöjjön, ez a leghatékonyabb és leginkább konfliktuskerülő ellenőrzési módszer, holott ez alatt az idő alatt az ország legtalpraesettebb ügyeskedői írtak nyakra-főre különféle tanulmányokat és szakdolgozatokat húsz-harminc milliókért a budapesti közlekedés korszerűsítésére, hogy csak a legutóbb napvilágra került tanulmányt, a Sólyom László beosztását, munkahelyi címét és telefonszámát leíró szakdolgozatot vagy a kisföldalattinak az állófogadást, lovasbemutatót és asszonyrablást lehetővé tevő átalakítását említsem.

Ha most engem kérnének fel húszmilliós tanácsadásra, nem jönnék zavarba. Ha jogi eszközökkel nem tudják a harminc- meg ötvenmilliós végkielégítésekkel távozó igazgatóktól visszaszerezni a pénzt, tessék pár százezerért néhány nehézfiút felfogadni, az érintettek gondolkodás nélkül fognak fizetni; ha az alvilágban bevált ez a gyakorlat, akkor a semmivel se különb felvilágban sem lehet gond.