A győztes politikus törzsfejlődése

Dési János
2022. 02. 23. · Hócipő 2022/05
„Valóban igaz: a magyar parlamentarizmus komédia. A magyar politikusok nagy része pojáca. Csak ne volna muszáj őket komolyan venni.” (Ady Endre)

Most, hogy megint annyit kell politikusokkal foglalkoznunk, felidézek egy ősi történetet, melyet még akkor írtam, amikor átnéztem a magyar közemberi kínálatot. Aztán ez jutott róla az eszembe.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy nap, amikor a neandervölgyi ősemberek hazatértek a sikeres mamutvadászatból, az egyik mokány kis neandervölgyi, aki vagy egy fejjel volt alacsonyabb a többieknél, félretolt mindenkit, és közölte: ezt a mamutot csak azért sikerült elejteniük, mert ő annyira jól vezette a csapatot, ezért ő mondja meg, ki ehet elsőként a mamut püspökfalatjából. Mi tagadás, akkoriban a mamut püspökfalatja volt a legirigyeltebb csemege, az ínyencek esküdtek rá, hogy az sokkal, de sokkal ízletesebb, mint a mamutfelsál, nem is beszélve a kövérjéről. Sok felső fogsor tört ki, alkar roppant meg a püspökfalatért vívott férfias küzdelemben. Korábban. De most ez a borostás fiatalember kimarcangol egy jókora szeletet. Senki sem kólintja fejbe a bunkósbotjával, nem rúgja fel, nem fojtja meg álmában – pedig az ilyesmi errefele az ügyek elintézésének elfogadott és általános módja. Mindenki beletörődve nézi, talán a szemtelenségétől meglepődve. Ugyanis emberünk reggel nem ment ki a többiekkel vadászni, azzal a semmi kis kifogással állt elő, hogy ma úgysem jönnek erre ilyen nagy állatok.

A kivételezettek zabálnak, pofájukról csöpög a hideg zsír. (A tüzet még csak a jövő héten találják fel.) A többiek szégyenkezve odébb kotródnak. Páran morognak, hogy hogy is van ez. A lázongókat a jóllakottak vacsora után elverik, a többi éhenkórász zajos helyeslése mellett.

– Így van, adj neki, verd ki a másik szemét is! – harsogják, miközben szintén éhező sorstársaikat intézik el az egyre dagadtabbak. Sőt jó néhány hátsó sorba küldött maga is beáll a rebellisek rendszabályozásába. A csatlakozók egyik része kicsit előrébb léphet a rangsorban, másik részét megetetik a kardfogú tigrisekkel, hogy tisztában legyenek vele, hol a helyük.

A vadászatok napját már a kisember rendeli el. Jól táplált, tőle függő őrző-védői, akik megkaparintották a legjobb lándzsákat is, koordinálják az akciókat.

Akik felvetik, hogy már a mamut far-hátból is alig jut nekik, és mamutbélszínt csak a barlangrajzokon ha látnak, miközben a főnökség puha medvebőrön hentereg a legkívánatosabb ősleányokkal, akiknek hetente új fűszoknyát varratnak, azokat gyakran éri baleset. Vagy kiszerkesztik őket a faliújságon.

Ha még ez sem elég, akkor a kisember összehívja a népet, és formás beszédben leplezi le azt a két neandervölgyit, aki szerint lehetne megint úgy, mint régen, szépen, békésen, együtt, szeretetben, barátságban rendezni a dolgokat. Tüzes szónoklatban mutat rá, hogy ezek csak a sorosok és a cro-magnoniak befurakodott ügynökei. Mert a cro-magnoniaknak a mi mamutunkra fáj a foguk! Nem, nem, sohasem adjuk gyermekeinket! – skandálja a tömeg, és egy korai autodaféval teszi emlékezetessé e szép napot.

Minden nagyszerű. Működik. Tényleg. De hova tűntek a neandervölgyiek?



Vértesszőlős
Szintén nagyon régen


A vértesszőlősi barlang előtt szokás szerint nagy volt a felfordulás. Az összes vértesszőlősi ősember összevissza karattyolt, óbégatott, és jobbnál jobb ötletekkel állt elő arra nézvést, hogy miként lehetne legalább egy egészen pici kadfogú tigrist elkapni és befalni. Volt, aki szerint jobbra kell elindulni, más ragaszkodott a bal oldali irányhoz. Akadt, aki kijelentette, inkább gyűjtsenek finom gyümölcsöket, az sokkal egészségesebb. És ez így ment már napok óta. A gyomrok korgásától alig hallották egymást, az éhségtől karikák táncoltak a szemük előtt. De csak nem haladtak az ügyek előrébb. Közben két növendék kardfogú belopódzott a táborba, és elragadott pár embert, mert attól, hogy itt ko­a­­líciós alapon diskurzus folyik, az élet még nem áll meg. Majd szél kerekedett, nagy eső támadt, minden elázott, mert senki sem foglalkozott semmivel. Tudunk olyanról is, aki kiásta a még tavaly elrejtett csontokat, amelyeket a nehéz napokra dugott el, és kínjában már azokat akarta harapdálni. De egy vehemensebb alak elragadta tőle, mert úgy gondolta, jó lesz még valamire. Mondanunk sem kell, hogy csúnya tömegverekedés tört ki. Ennek csak a környék vadállatai tudtak tiszta szívből örülni. Az őssakálok ilyenkor kifejezetten dorbézoltak, miközben emberi lábszárat rágicsáltak, amelynek tulajdonosa egy ilyen eseményen hullott ki. Vértesszőlősre és környékére a korabeli ősember-társadalom úgy tekintett, mint teljesen reménytelen vidékre. Azt beszélték, ezek inkább éhen halnak, mint hogy valamit közösen képesek legyenek megoldani. Sötét éjeken a messze távolban az ősember anyák azzal ijesztgették kisdedjeiket, hogy ha szófogadatlanok lesznek, akkor úgy járnak, mint a vértes­szőlősiek. Ez általában hatott, mert bár az akkoriak agytérfogata jócskán elmaradt a mai fejlett emberekétől, azért vértesszőlősi senki sem akart lenni.

A vértesszőlősiek is érezték, ez nincs így rendben. Zavarta őket, hogy milyen hírük a világban. Próbáltak is tenni ellene, például szebb harci színeket festettek magukra, vagy teltebb keblű szűzleányokat áldoztak fel az isteneknek. De már ez sem volt elég semmire.

Akkor, egy szép napon néhány fiatal vadász odavánszorgott a tekintélyes, idős ősember, Samu elé:

– Csak te segíthetsz rajtunk. Állj a horda élére! Legyél minden kőbalta felügyelője. Válaszd ki a legszebb asszonyokat! Vezess minket!

A viták kétségtelenül folytatódtak, a Facebook tele volt felháborodott kommentekkel, amelyekben a vértesszőlősiek rendszeresen kifejtették, hogy itt mindenki hülye, béna, és úgyis jönnek a neandervölgyiek és nekünk végünk lesz. Miután a köztévét nézték, még nem értesültek róla, hogy az erős, jól szervezett neandervölgyiek időközben mégiscsak kihaltak.

A vértesszőlősiek viszont mégiscsak elkezdtek gyarapodni. Lassan megjelent pár olyan alak is, aki közölte, el tudja intézni az isteneknél, hogy sikeres legyen a vadászat, persze nem lesz olcsó…