Soha nem szabad feladni

Kéri László

2009. 06. 17. · Hócipő 2009/12

Néhány hete meghalt Millvina Dean, a Titanic katasztrófájának utolsó túlélője, aki nemrégiben ünnepelhette a 97. születésnapját. A tragédia bekövetkeztekor, 1912. április 15-én picinyke babaként vitték - volna - szülei magukkal Amerikába, akik új hazát, új életet, új családi körülményeket szerettek volna teremteni. Az új életből nem lett semmi, a fiatal papa az 1513 áldozat egyikeként már nem térhetett vissza velük, a megmenekültekkel Southamptonba. Mint tudjuk, a Titanic mentőcsónakjain eleve nem volt elegendő hely, ezért a csónakokba - a hajnali balesetet követően - csak a nőket és a gyermekeket tudták beültetni. A másfél órával később odaérkező Carpathia nevű hajó mindössze 711 embert tudott a jeges vízből kimenteni, közöttük volt - csecsemőként - az életét most befejező hölgy is.

Néhány hónapos babaként akkor aligha foghatta fel, hogy mi történt vele, később pedig egy egész évszázadot annak a tudatában élt le, hogy a szerencsés túlélők egyike lehetett. Teltek-múltak az évtizedek. Eleinte a túlélők még több százan lehettek, később elfogytak a szülők, és már csak az időközben felnőtté cseperedett egykori gyerekek éltek. Ahogyan elfogyott a XX. század, úgy maradt hősünk lassan magára, s vált az egyik túlélőből egyetlen túlélővé. Utolsó túlélővé.

A hajótörést követően pedig mennyi mindent kellett még túlélnie! Éppenhogy kiheverte a megmaradt család a Titanic katasztrófáját, máris megérkezett az első világháború. Az a nagyon véres háború, amelyben elhullott a századelő angol férfinépének színe-virága, máig hatóan kitörölhetetlen nyomokat hagyva az elmúlt évszázad angol közgondolkodásában. Időközben bomlani kezdett a három évszázadot megélő világbirodalom, majd Millvina Dean 1926-ban kamaszként szenvedhetett a hosszú, sok hónapos általános sztrájk következményeitől. Jött a második világháború, majd a 6:3… A legutolsó kellemetlen élménye Millvinának most lehetett, május végén, az a megaláztatás, amit a Manchester United játékosai a Barcelona elleni második félidőben több százmillió tévénéző szeme láttára voltak kénytelenek eltűrni. [További gondok felsorolásától most eltekintenénk, amúgy számos, érdekfeszítő részletről értesülhetünk a Post-War Britain, a political history (Alan Sked-Chris Cook), valamint az Oxford History of Britain (Kenneth O. Morgan szerkesztésében megjelent) kötetekből.]

Vajon milyen lehetett ez a század egy a túlélést örökségül kapó szemével nézve? Mit gondolhatott a végtelen mennyiségű rémségről, őrültségről, felelőtlenségről, hiábavaló és véres áldozatok tömegéről az, aki szinte eleve túlélőnek született? Milyennek láthatta az egymásba kapcsolódó tragédiák szüntelen láncolatát, aki a század egyik legnagyobb visszhangot kiváltó tragédiájából született újjá? Aki egész életében túlélő volt, aki a legyőzhetetlenség szimbólumának vereségéből került ki élve, aki minden pillanatban tisztában lehetett azzal, hogy ő túlélő, minden egyes pillanatban túlél valamit.

Persze ezzel mindannyian így vagyunk, vagyis… pontosabban szólva: így lennénk. Mindannyian túlélünk valamit, ha mást nem, akkor azt az éppen elszalasztott tragédiát, aminek áldozatai lehettünk volna, ha éppen ott vagyunk, de hát…lekéstük. (Nem baj, majd jön a következő, valamelyik előbb-utóbb megtalál mindegyikünket.) Tudom, tudom…, nem így élünk, szerencsére nem érünk rá belegondolni abba, hogy minden pillanatban valamit éppen túlélünk. A lehető legritkább alkalmakkor szoktunk ilyesmin gondolkodni, mert az egészséges szemléletű embert teljesen lefoglalja éppen megoldandó gondjainak tömege. Valószínűleg Millvina Dean sem úgy élte le a maga kilencvenhét évét, mintha annak minden pillanatában túlélő lett volna. Egy évszázad során bővében lehetett örömöknek, kudarcoknak, sikereknek, bosszúságoknak, s nem feltétlenül kellett neki a sorsát mindig ahhoz az egyetlen szerencsés momentumhoz viszonyítania, amely - egyébként valóban - élete legkülönlegesebb alapzata lehetett.

Mégis, azért van valami megfoghatatlanul bizarr mozzanata annak a napi hírnek, hogy - meghalt a Titanic legutolsó túlélője. A Titanic a minap elmúlt eszetlen, feldolgozhatatlanul ellentmondásos század egyik erős szimbóluma lett, s nem éppen a legtermékenyebb, legbiztatóbb szimbólumok egyike. Hanem a halálé, az értelmetlen teljesítményhajhászásé, a technikai kevélykedés, a sors végzetszerűsége, a mindenhatónak hitt fejlődés kudarcáé, a végzetes felelőtlenségé. A Titanic neve inkább a halálhoz tartozik, mintsem az élethez. Ezért aztán nem is szoktunk arra gondolni, hogy ezen a hajón voltak azért túlélők is. Mert a névről inkább - és szinte mindig - csak az áldozatok jutnak eszünkbe, saját védtelenségünk és kiszolgáltatottságunk társai.

S erre tessék: voltak túlélők is, róluk a legritkábban esett szó, pedig egészen mostanáig ők voltak az erősebbek. Istenem, ha Millvina még legalább három évet élhetett volna, micsoda ünnepséget csaphattak volna megmenekülése századik évfordulójának napján! Micsoda médiaesemény lehetett volna belőle, lám-lám, a Titanic száz éve ott fekszik valahol háromezer méteres mély sötétségben az óceán alján. Ő meg itt van, és túlélte a centenáriumot is. De kár, hogy nem így történt! Jobban kellett volna vigyázni rá. Most már a Titanic tényleg csak a halottaké. Mi meg kereshetünk magunknak új túlélőket. Hogy el ne feledjük, ők a fontosabbak.