Nem akarok szomszédot

Megyesi Gusztáv

2009. 06. 03. · Hócipő 2009/11

Örülnék-e, ha a szomszédom cigány volna? Nem tudom, ki találta ki ezt a kérdést, s mi köze van ennek bármiféle közvélemény-kutatáshoz meg előítélethez, rasszizmushoz, romaellenességhez, de most már negyedévenként kérdezik meg tőlem telefonon, e-mailben, sőt a múlt héten már személyesen is, jó hosszan csöngetve, hogy fölébredjek délutáni álmomból.

Nem örülnék, ha cigány szomszédom volna.

Nem tartozik senkire sem, de kifejezetten elégedett vagyok a mostani szomszédaimmal. A bal oldali például, májustól októberig alig van itthon, mert a telkén tesz-vesz, a jobb oldali szomszédom egy önkormányzati iroda, amelyben még soha senki nem dolgozott, fölöttem nincs lakó, csak a tető, vagy ha azzal baj van, a csillagos ég, alattam szintén iroda, s az élet igen nagy igazságtalanságának tartom, hogy nem fiatal koromban voltak irodák a szomszédságunkban, mert akkor fél öt után meg egész hét végén folyamatosan bulizhattunk volna.

A szemközti szomszédom egy ma már egyedülálló cigányasszony. Gyerekkorom óta ismer, számtalanszor sütött nekem pogácsát, adott ebédet, most is mindig nála van az egyik lakáskulcsom, hogy ha nem vagyok otthon, és valami történik, intézkedni tudjon. Ő veszi át az ajánlott leveleimet és a pénzt is, ha hoznak, de nem a postástól*; többet nem kívánnék mondani a szemközti szomszédról, mert nem akarok semmit sem bizonyítani vele, az méltatlan volna a fél évszázados szomszédságunkhoz.

De hogy általában cigányok, sőt bárkik költözzenek mellém, nem akarom. És tamilok meg afgánok sem, mert amikor embercsempészeket fognak el kamionnyi menekülttel, akik szerencsétlenek úgy gondolják, hogy rajtunk túljutva Nyugat-Európa majd befogadja őket, sőt méltó otthont ad tamilnak, afgánnak, szóval akkor meg erre kérdeznek rá; hát tudja meg a világ, tamilt és afgánt se szívesen fogadnék el szomszédomnak.

Tudom, miért kérdik: a liberalizmusomat akarják megmérni. Ám én speciel azt sem tudom magamról, hogy liberális vagyok-e. Ez ügyben például úgynevezett szabad demokrata meg fölkent baloldali értelmiségiek íróasztalnál kitalált eszmefuttatásait régóta nem olvasom, a rasszizmus elítéléséből élő publicisták kioktatásait pláne nem, egyszerűen azért, mert szavuknál az élet sokkal egyszerűbb, egyszersmind árnyaltabb, elgondolkodtatóbb. Fel tudom mondani persze a leckét, hogy mit kell ilyenkor mondani, meg pláne írni, sőt ha azt felelném álságosan, mint a legtöbben, hogy igen, szeretnék cigány szomszédot, sőt tamilt, afgánt is, mi több, ha lehet, egy egész menekülttábort, annak sem volna semmi következménye, mert úgysem hoznának új szomszédokat; nem nagy kunszt tehát az idegenek feltétel nélküli barátjának lenni.

Kérdés, hogy ettől én előítéletes vagyok-e, durvább esetben rasszista. Tudniillik azt olvasom most egy tájékoztatóban, hogy én valójában a Jobbik nevű párt szimpatizánsa volnék, mert hiszen arra a kérdésre, hogy akarnék-e cigány szomszédot, ugyanazt válaszoltam, mint ők. Ez jó. Akarok-e beteg lenni? Akarok-e szegény lenni? Éhen halni, más szolgája lenni? Ha ezekre a kérdésekre is megannyi nemmel válaszolok, szintén a Jobbik szimpatizánsa vagyok, hiszen ők is nemmel válaszolnak ezekre a kérdésekre, kvázi programként, igaz, ez esetben nem csupán jobbikos, de fideszes is vagyok, sőt kereszténydemokrata, magyar demokrata, szabad demokrata, de még szocialista, kommunista is, mert egyik se akarja, hogy az emberek betegek és szegények legyenek, hogy éhen haljanak, és mások szolgáiként éljenek; ennyire átlátszó és árnyalatlan még soha nem volt a közvélemény győzködése. Minden oly egyszerű, csak igen van és nem, jó és rossz; nem is lehet olyan rossz szélsőjobbosnak lenni.

Az ám, a szélsőjobb. Azt mondta Orbán Viktor a múlt héten Angela Merkel kancellár asszonynak Berlinben, hogy Magyarországon a szélsőjobb támogatottsága alapvetően szociális természetű. Rossz a kormány, szegényednek az emberek, nincs perspektívájuk, ezért csatlakoznak az ordas eszmékhez. A régi illúziók: hogy a szélsőjobb kizárólag primitív, tanulatlan és nincstelen emberekből áll, akiket nyilván az éhség, a nyomor vezetett erre az útra. Ezzel szemben sétáljon el valaki a főváros vagy az agglomeráció elitnegyedeibe, nézze végig az álomvillákat, mint fújja homlokzatukon az árpádsávos zászlókat a szél, üljön be budai zöldövezet presszójába, s hallgassa, mint köszönnek harsány „Szebb jövőt!” kiáltással Rózsadomb proletárjai, nyilván szociális helyzetük kilátástalanságának okán. Vagy üljön fel valaki arra a buszra, amely tanítási napokon a zsidó Lauder-iskola diákjait hordja-viszi, arany karkötős, ráncfelvarrott öregasszonyokat fog látni, amint hangosan zsidózzák a gyerekeket, néhanapján még a busz is elfelejt megállni az iskolánál; egyfajta hazafias küldetés ez is. Továbbá érdemes körülnézni az elnyomott orvostársadalomban, az egyetemeken, vagy itt van az ország egyetlen újnáci napilapjának tulajdonosa, aki nyilván a betevő falatokért zsidóztat, cigányoztat a beosztottjaival.

Igaz, megvan ennek az elosztásnak is a maga megnyugtató előnye: ezek legalább már biztos nem lesznek a szomszédaim.

*Egyszer megírtam, hogy mennyire rendes a mi postásunk, keresztnevéről ismeri a lakókat, az öregeknek fölviszi az emeletre a levelet stb.; mire a Kiscelli utcai posta vezetője fegyelmit indított ellene, mondván, megszegte a szabályokat, mert nem vihette volna fel a levelet az emeletre stb., minek következtében a postás három társával engem akart megpofozni, és pontosan tizenkét sörömbe került, míg kibékítettem őket; a cikkeimben azóta nem postás hozza az ajánlott levelet és a pénzt, és adja át a szomszédomnak, ha nem vagyok itthon, hanem a kéményseprő. (Hacsak nem kap most a kéményseprő is fegyelmit, hogy milyen alapon hord ő ki ajánlott leveleket meg pénzt, amikor a kéményeket kellene ellenőriznie. M. G.)