Az erkölcstelenség szörnyű lelki sárkánya

Dési János
2021. 01. 27. · Hócipő 2021/03
Budapest Főváros Kormányhivatala viccesebb, mint több évfolyam Hócipő. Pedig mi is igyekszünk, és érünk el alkalmi sikereket. De van, amikor nem tehetünk mást, mint megemeljük és meglengetjük a kalapunkat, és azt kiáltjuk: ez igen. Esküszöm, hogy ez a magas hivatal adta írásba, hogy a Meseország mindenkié című kötet kiadója megtévesztő gyakorlatot folytat, mert. „a könyv értékesítése mesekönyvként történik, amire a megnevezés és a borítón lévő grafikus ábrázolás is utal, de az nincs feltüntetve, hogy a mesék a hagyományos nemi szerepektől eltérő viselkedésmintákat jelenítenek meg. Így a fogyasztók tudtukon kívül a mesék szokott tartalmán túlmutató tartalommal találkozhatnak, és a könyv megvásárlásáról félrevezető információk alapján dönthetnek.”

Ha elült az önfeledt kacagás e sorokat olvasván, és már nem a térdünket csapkodjuk, akkor azért gondoljuk végig, hogy micsoda új lehetőségeket rejt az, hogy egy kormányhivatal előre értékeli a művészeti alkotásokat mondanivalójuk szerint. Mert nyilván nemcsak a könyvekre vonatkozik mindez, hanem a filmekre, a zeneművekre, a festményekre és a szobrokra is. Érdemes lenne bevezetni az „elfajzott művészet” kategóriát, s amelyik alkotás a kormányhivatal értékítélete szerint nem felel meg a kipcsák-keresztény-hátrafelé nyilas erkölcsöknek, az rögtön kapjon megkülönböztető jelzést, nehogy megrontsa a védtelen közönséget.

Nyilván a „Héja-nász az avaron” dupla vörös felkiáltójelet érdemel, méghogy „két lankadt szárnyú héjamadár”. Meg „Dúlnak a csókos ütközetek” – majd ha összeházasodtatok ott és úgy, ahogy mi mondtuk, talán. Természetesen akkor is kizárólag gyermeknemzés céljából. Csak semmi bujálkodás. És kérünk igazolást, hogy egyik héja hím, a másik tojó – nehogy megpróbálják kijátszani az éberségünket. Mondjuk Adyval amúgy is bajok lesznek, disznófejű Nagyúr, meg tökmag Jankók? Indexre vele.

Javaslom, hogy az irodalom-ellenőrző részleg, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum kebelén belül talál méltó elhelyezésre, viselje Szabolcska Mihály nevét – Szabolcska Mihály Nemzetmentő Program –, jelszava valának pedig: „Kicsi kunyhó, szerető szív, / Messze égbolt, tiszta, kék – / Fulladjon meg Ady Endre /Lehetőleg máma még.”

A Micimackó sajnos szintén a cenzúra karmai között végzi. Ott van Kanga, aki egyedül neveli gyermekét, mintsem hagyományos családban. Aztán maga Micimackó, akinek nemi identitása meglehetősen bizonytalan. Női nevet visel, pedig… Nem véletlenül kiált föl Róbert Gida rögön a fertő leg­elején: „Hát nem fiú? Azt hittem fiú.”

Aztán el kell búcsúznom gyermekkorom kedves regényétől, a Fecskék és Fruskák-tól. Nancy kapitány kifejezetten férfias jelenség. Leány létére egy kalózcsapat vezetője, nadrágot hord, nem lehet példa a hagyományos családmodellt bemutató, gyermekek kezébe adható műben.

Az Alice Csodaországban szintén nem olvasható, a hagyományostól eltérő viselkedési mintákat közvetít alattomban. Ugyanis egy fakutya is szerepel benne, aki eltűnik úgy, hogy csak a mosolya marad. Még a végén elhiszi ezt egy ártatlan gyermek, hogy így is lehet.

Az Emil és a detektívek-nek szintén lőttek. Hiszen Emil, mint tudjuk, kifestette pirosra a nagyherceg szobrának az orrát, sőt még szénfekete bajuszt is rajzolt neki. S ki tudja, mit nem követ el a felsőbbség ellen, ha a rend derék őre, Jeschke őrmester meg nem jelenik a színen.

Janus Pannonius sem mehet át a kormányhivatal szűrőjén, különösen mert visszaél azzal a látszattal, hogy ő mint katolikus püspök biztosan csak szépet és jót mond, közben meg a Pindola kisciklus versei: „Pajtásommal – pfúj! – már régen farcicerézel – így hívják ama csúf dolgot a jó nevelők, / hogyha fiúgyereket dugdosgat hátul a felnőtt.” De ez is megér egy misét: „Azt mondod, gyereked van tőlem, s jársz a nyakamra. / Szilvia, furcsa e vád s jogtalan is, kicsikém. Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e: / Vérzik a lábam, s jaj, épp ez a tüske hibás!” (Ráadásul még tisztességesen magyarul sem tudott ez a hazátlan bitang, Berczeli Anzelm Károlynak kellett megmagyarítania.)

És szó sem lehet arról, hogy a magas cenzúra engedélyezze a Biblia forgalmazását. Tessék csak Szodomára gondolni, Putifárnéra. Jákobról is kiderül, hogy semmiképpen nem élt olyan életet, amit elvárnánk egy hagyományos családmodellben. Nemcsak egy húgot és egy nővért vett felségül – ráadásul, hogyan – és született tőlük csomó gyereke, de még a két feleség szolgálóit is – szó ne érje a ház elejét – többször felcsinálta.

És az Újszövetség. A jézusi születés története sem a hagyományos családmodellt követi, Máriával és Józseffel és a Teremtővel. Nem adnám ártatlan kisgyerme­kek kezébe a kötetet. Legfeljebb ha a címlapján vörössel odaírnák, hogy vigyázat, tele van erkölcstelenséggel, félredugással, de még gyilkosságokkal is.

Petrit idézve: „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát, / József nem tud elaludni, / keres valami piát.” – A folytatást nyilván ismerik. De cenzúra miatt most ugye tessék csak fejből hozzáképzelni.

A világirodalom ad még munkát a Szabolcska Mihály Munkacsoportnak. Anna Karenina nem a férjébe szerelmes. Jaj, mi lesz ebből. Hamletnél most elég csak a „vérnősző barom”-ra gondolni. És így tovább.

Olvasni szeretek, ezért arra is fel kell készülnöm, ha a kormányhivatal illetékes cenzorai elkobozzák a veszélyes műveket. Valami akkor is kell, hogy maradjon. Ezért beszereztem Tóth Tihamér püspök „Tiszta férfiúság” című alapművét. Ennek néhány sorát betanulom, s egy szent ének dallamára majd ezt dúdolom: „Hogy a te lelked mindig kristályos maradjon, fiam (…), azért írtam ezt a könyvet. Mert tiszta lelkűnek maradni és így érni férfiúvá – ez a legszebb életművészet! (…) Mai társadalmi életünknek sok megnyilatkozását mennyire átfertőzte a léha felfogás. Úton-útfélen, utcán, színházban, könyvekben, barátaid társaságában, mindenütt eléd kerül a Teremtő terveinek gyászos kicsúfolása, szinte tolakodva tör rád egy bűnkísértés, az erkölcstelenségnek, lelki tisztátlanságnak szörnyű sárkánya.”

Ez rendben lesz már.