Hascsikarást okoz vagy gazdagít

Váncsa István

2021. 02. 10. · Hócipő 2021/04

Én Budapest utcáin harcoltam a jogállamiságért, mondta kormányzó urunk a Stern munkatársainak, és ha ő ezt mondta, akkor úgy is volt. Függetlenül attól, hogy Budapest utcáin hét évvel az ő születése előtt folytak harcok utoljára, de hát küzdhetett a jogállamiságért az előző életében, meg az azt megelőzőben és így tovább, vissza egészen az idők kezdetéig. Az se kizárt, hogy ő volt a legeslegelső harcos, aki a jogtiprással tettleg szembefordult. Káinnak hívták akkoriban. Evvel együtt valamely további életében minden további nélkül hadakozhatott Budapest utcáin is, orosz tankokra Molotov-koktélokat hajigálva, bár az se kizárt, hogy valójában a harckocsiban ült, és csakugyan a jogállamiság, értsd a diktatórikus jogrend oldalán csatározott, ahogy manapság is teszi.

Ennek a fényében látva már érthetőbb, mért szereti annyira a posztszovjet diktátorokat erkölcsi és szellemi színvonaluktól függetlenül. Az is érthető, hogy külügyminisztere Moszkvában járva mért nem hozta szóba a Navalnij-ügyet, és hogy Magyarország az orosz rendőri erőszakot elítélő uniós nyilatkozatot mért gáncsolta el. Gazdánk nem adhat mást, csak mi lényege, azért.

Más kérdés, hogy a „harc” szó az ő vocabulariumában egy további, speciális jelentéssel bír. Minél nagyobb nyilvánosság előtt minél égbekiáltóbb hülyeségeket beszélni, és ha mód van rá, Brüsszelben vagy Strasbourgban. De ha csak itthon lehet, az is jó. És nemcsak egy szájból, hanem sokból. Kormányzó urunknak legszerényebben számítva is legalább két tucat feje van, egy részük a frontoldalon teljesít szolgálatot, más részük a hátsó fertályon, és inkább alul. A külügyér nyilván primus inter pares, ő teszi a leglényegbevágóbb kijelentéseket, ráncba szedi a világpolitikát, elnökségének már ez első napjaiban sarokba állítja Bident. Több tiszteletet vár tőle, és erre megvan minden oka.

Magyarországon a joguralom a lehető legtisztábban érvényesül. Kormányzó urunk saját fennkölt személye a jog. Éjszakánként paragrafusokat álmodik, és azok napkelte előtt törvényerőre emelkednek. Nem feltétlenül visszamenőleg, bár az se kizárt. Ami pedig a legfontosabb, nálunk a jog nem holt szabályok gyűjteménye, hanem eleven valóság, a sokszínű magyar élet tükre. Nem lelketlen formulák mentén mozog, hanem az érzelemdús emberi kapcsolatok beláthatatlan szövevényében, hajtóereje pedig dicső fajunk legnemesebb tulajdona, az emberi jóság. Segítünk a felebarátunknak, viszonzásképp pedig ő is segít nekünk. Do ut des, adok, hogy adj, mondták a régi rómaiak. Ma ezt korrupciónak nevezik, ám ez hülyeség. A latin „corrumpere” eredeti jelentése lerombolni vagy beszennyezni, ám a gyakorlatban a társadalom természetes létmódját jelöli. A legelső államtudományi munka, amelyet valamikor az ie. 4. században egy Kautilja nevű brahmin hozott tető alá, a Maurja birodalom fénykorát írja le, egy minden szempontból roppant fejlett és egyszersmind (mai szóhasználattal) roppant korrupt társadalmat. Mármost hogyan nevezhetnénk leromboltnak azt a létezőt, amely épp a csúcson van, és fokozhatatlan tökéletességgel ragyog?

Egyébiránt a latin corrumpere szó második tagja – rumpere – a szanszkrit „rupja” szóból származik, ami hascsikarást jelent, egy másik jelentése viszont ezüst. Vagyis a korrupció arról ismerszik meg, hogy az egyiknek hascsikarást okoz, a másikat pedig ugyanott és ugyanakkor gazdagítja. C’est la vie, hogy végképp poliglottak legyünk.

Ehhez képest egy sorosbérenc hetilap azt merte állítani, hogy hazánk a korrupció tekintetében továbbra is sereghajtó az uniós országok között, ami értelemszerűen azt jelentené, hogy pártunk és kormányunk legfőbb politikája Magyarországon érvényesül a legkevésbé. Ez már önmagában véve is nemzetgyalázás, noha még figyelembe se vettük, hogy a Transparency International ennek épp az ellenkezőjét állapította meg, jelesül azt, hogy szép hazánk egyike az Unió legkorruptabb országainak, Bulgáriával és Romániával holtversenyben, a többi tagállam hozzánk képest labdába se rúg.

Most meg azt olvassuk, hogy Magyarország kimaradt az Európai Ügyészséget életre hívó és működtető úgynevezett megerősített együttműködésből, s ezért „fehérgalléros bűnözők gyűjtőhelyévé válhat”.

Mi az, hogy válhat?

Mária országa nem a szatmári irgalmas nővérek kolostora, hanem rendes, becsületes bűntanya, közelebbről pedig igenis fehérgalléros bűnözők tanyája. Pepita inges gengszterek sohase tudták volna elintézni, hogy egy jóravaló falusi mesterember alig pár év alatt ötszázmilliárd forintnyi vagyonkát kuporgasson össze. Ráadásul már a jegybank elnöke is kritizálja a kormányt. „Magyarország ma nem rendelkezik egységes és világos jövőképpel.” Holott valójában mi vagyunk talán az egyetlen európai állam, amelynek legalább tizenkét esztendeje egységes és világos jövőképe van. Minden újsághír, a tévéhíradók minden egyes képkockája ezt igazolja. És most ne csak nagypolitikánk világraszóló diadalaira gondoljunk, hanem a mindennapi élet látszatra talán jelentéktelen, ám annál szívmelengetőbb eseményeire is, amelyek a sajtó és a média hírözönéből szakadatlan sorban ragyognak elő. Harmincezer euróért árulja a lóembrió darabját Rogán első felesége, olvassuk például, és a gyönyörűségtől máris olvadozunk, noha ez még semmi. Ugyanebből az anyagból az is kiderül, hogy a volt Rogánné új férjének vállalatára „16 milliárd forintot bízott az állami tulajdonban lévő, és akkori sajtóhírek szerint Rogán informális befolyása alatt álló Eximbank”, majd ezt további 40 milliárddal megfejelte. Természetesen nem arra gondolunk, hogy a miniszterelnök kabinetfőnöke akart ily módon volt hitvese jövőjéről gondoskodni, ez ugyan lenyűgözően lovagias cselekedet lett volna, politikailag viszont kifogásolható, vagyis egy magyar kormánytisztviselőtől merőben idegen. Épp ezért fölöttébb dicséretes, hogy az új asszony szülei még a házasságkötést megelőzően zsebkendőnyi méretű földecskét vásároltak 1,6 milliárd forint értékben. Úgy, hogy a vételárnak csak az öt százalékát kellett lerakniuk, a többit egy állami tulajdonú magyar bank állta. Olvasónk ezen most nyilván csodálkozik, de inkább tegyen egy próbát. Ballagjon be akármelyik bankba, és jelentse ki, hogy égig érő vascsicsergőt akar venni egymilliárdért, de csak ötvenmilliója van. Sebaj, fogja mondani a bank, adjuk a többit, itt írja alá. Ha mégse így lesz, akkor majd csodálkozunk.

Aki pedig továbbra is nepotizmusra gyanakszik, és olyan kérdésekkel hozakodik elő, hogy például mért kap a nemzeti vő napi gyakorisággal különféle vissza nem térítendő támogatásokat, az rossz nyomon jár. Azért, mert őstermelő, noha amúgy a XII. kerületben lakik. Tavaly 29 milliót, most pedig átmeneti nemzeti anyatehéntartás támogatása címen csupán pár százezret kapott. Tart az olvasó átmeneti nemzeti anyatehenet, és ha igen, hányat? Egyet se. Tiborcznak hetvenkilenc tehene van, mindegyik átmeneti, mindegyik nemzeti, és mindegyik anyatehén.

Kormányunkról mondanak ezt is, azt is, ám a teljes igazság valahol az áldott magyar vidéken keresendő. Átmeneti, nemzeti borjakat ellik, farkával szorgosan csapkodja a legyeket