Híd a jövőbe
Megyesi Gusztáv
2009. 05. 06. · Hócipő 2009/09
Nincs még egy éve, hogy nagy csinnadratta közepette átadták a Megyeri hidat, az ünnepségen maga a miniszterelnök emelte ki a beruházó jó munkáját, mondván, hogy „a 63 milliárd forint adófizetői pénz biztosan jó helyre került”. Hát, egészen jó helyre.Épp a napokban derült ki végérvényesen, hogy a fővállalkozó Ganz Híd, Daru és Acélszerkezetek Zrt. nem tudja kifizetni a munkát határidőre és rendesen elvégző alvállalkozókat, mert elfogyott a pénze.
Illetve, van neki 384 millió forintja, ám az alvállalkozói követelés csaknem kétmilliárd forint, amiből rutinszerűen csak 1,3 milliárdot ismer el a Ganz Acél, és az építők hiába vonultak ki már a Kossuth térre is, és tiltakoztak a miniszterelnöknél, semmi sem történt, leszámítva azt a jelentéktelen epizódot, hogy a számlaadás után leadóztak a meg nem kapott jövedelmük után.
Most pedig itt van a legújabb fejlemény: a felszámolásra váró Ganz Acél bejelentette, hogy annyira nincs pénze, hogy a tartozásának csupán az egyharmadát fogja kifizetni, sőt az 50 és 200 millió forint közötti összeget követelő nyolc legnagyobb hitelező csak a nekik járó összeg maximum tíz százalékára számíthat, ami a honi fizetési kultúra ismeretében még hagyján, de egy rádióhír szerint a cég a tartozásának csak az egyik felét képzeli el pénzben kifizetni, a másik felét anyagban, természetben juttatná el a hitelezőknek.
No, ez az utóbbi az érdekes igazán. Az idősebbek még emlékezhetnek a kilencvenes évek elejére, amikor sorra buktak meg a cégek, és természetben fizették ki a dolgozóikat. Óbudán például a Goli dolgozói exportra készült medvemintás ágyneműben kapták meg a fizetésüket, aztán vagy sikerült ágyneművel fizetniük a közértben, vagy a nyakukon maradt, igaz, pár hónappal később már legalább medvemintás ágyneműben aludhattak a híd alatt. És jöttek a hírek Oroszországból, hogy a tönkrement konzervgyár babkonzervben fizet, a papírgyár toalettpapírban, s félő volt, hogy pénz híján a bajkonuri űrközpontból egyenesen föld körüli pályára bocsátják a teljes műszaki állományt; ez is egyfajta fizetségnek tekinthető. Ez volt az az időszak, amikor az észak-oroszországi hadiflotta csaknem teljesen megbénult, amikor a villanyóra-leolvasó ember az Elektromos Művek nevében kikapcsolta az áramot notórius nemfizetésre hivatkozva, a Mir űrállomás személyzetét pedig arra kérték, hogy legyen türelemmel a visszatérést illetően, mert nincs pénz indítórakéták üzembe állítására. Úgy volt tehát sokáig, hogy a marxizmus-leninizmus építményének lebontásával visszaáll a világ éppen a marxizmusból-leninizmusból ismert, őskorból ránk maradt egyszerű árucsere gyakorlatára, amikor 1 zsák só egyenlő volt 2 kecskével, vagy fordítva, attól függően, hogy melyik ment előbb tönkre: a sóhivatal vagy a kecskegyár.
De hogy hídnál mi van, ha elfogy a pénz, olyanról még nem hallottam. Mert ugye két eset lehetséges. A cég anyagban fizet: a dolgozó fizetésnapon egy szép pilont kap vagy kábeldobot, hídkorlátot, feljárót, mindjárt gyalogátkelővel. A másik a feudalizmusból ismert természetbeni fizetség: a Ganz Acél fölajánlja a testét a hitelezőknek; az első éjszaka joga a főkönyvelőé. Esetleg a hídépítők hazavihetik a bérszámfejtő lányokat, sőt a cég vezetőit, akik aztán a vendéglőkben ismert módszer szerint lemosogatják a tartozásukat; a pénz meg a bankok ki vannak iktatva, megvalósul a magyar nép óhaja: minden bankár éhenhal.
Hanem itt másról is szó van. Annak idején, amikor az oroszoknál nem futotta indítórakétákra, hogy a Mir-legénységet visszahozzák a földre, vagy pedig a kikapcsolt áram miatt félő volt, hogy az ellenség elfoglalja Oroszországot, a legénységi konyha fagyasztójában pedig megromlik a hal, tábornok emberek nem átallottak stílust váltani és szabályosan bocsánatot kérni, majd pedig kalapozni, hogy összegyűljön valamiképpen némi pénz, azaz próbáltak legalább úgy tenni, mintha érdekelné őket a sok károsult.
A Ganz Acél tulajdonosai viszont mintha nem is léteznének. Az, hogy nem jut eszükbe vagyonuk terhére kifizetni a hitelezőket, legalább azokat, akik most kisvállalkozóként szó szerint csődbe mentek, és nincs mit enniük, nem meglepő. Az, hogy szinte nevetve adnak ultimátumot az alvállalkozóknak, mondván, hogy ha nem fogadják el a tíz százalékot, legfeljebb csak hosszú évek múlva jutnak hozzá a pénzükhöz, feltéve, ha a bíróság megítéli nekik, és még inkább feltéve, ha a csődbe jutott Ganz Acélnál pénzhez vagy annak látszó eszközhöz jutnak, már feltételezne néhány nyolc napon túl gyógyuló ellenvetést az alvállalkozók részéről, ám Magyarországon éppen azok a leginkább birkatürelműek, akiket tényleg rászednek, s mindenükből kiforgatnak.
Már az sokatmondó, hogy a Ganz Acél vezetői egy moziba hívták tárgyalni a károsultakat, hogy levetítsék nekik a helyzetet, mármint grafikonokkal, táblázatokkal bemutatva, kinek hogyan nem fognak fizetni, ám két perc alatt kiderült, hogy a tulajdonosok megbízottja rossz számítógépet vitt magával, így a hallgatóság csak szóban értesült arról, amit már régóta sejt, mármint hogy nem kap egy fillért sem.
Hosszú távon mindenesetre megnyugtató, hogy a Ganz Acél mint olyan, feltehetőleg soha többé nem fog semmit sem építeni. Azoknak viszont, akik nem hídépítők, marad a tanulság, hogy csakis olyan cégnél szabad munkát vállalni, amelyik biztos, hogy nem megy tönkre. Adataim szerint e pillanatban egyetlen ilyen cég van Magyarországon, Karsol Kft. a neve, s az exportban is sikeres, igazán csak öregbíti az ország jó hírnevét.
Amúgy koporsókat gyárt, és ha esetleg a válság őket is elérné, akkor sincs nagy baj: haza sem kell vinni a fizetést, egyből a termékbe lehet feküdni; tiszta nyereség a családnak s az utókornak.