Karatézó törököt fogtam
Para-Kovács Imre
2009. 04. 08. · Hócipő 2009/07
Eljött végre a nagy pillanat, drága olvasóim, beérett a vadászat, ’minek keretében évek óta portalanítom a net zugait, de nem kárba veszett fáradság volt ez, még csak nem is bőkezűen elpazarolt idő, hanem küldetés, munka, és most a sikerélmény: kezemben tartom a Török Star Wars címet viselő, gyöngyvászonba és 8 mm-be álmodott alanyi költeményt, a filmet, amely minden magára valamit is adó állampolgárnak kötelező nézemény.
Mindenekelőtt felhívnám a figyelmet, hogy a „török változat” egy létező műfaj, elég csak a Korkosuzra gondolnunk, ami a török Rambo, vagy a Badi című alkotásra, ami a török E.T.-ként érte el a méltó világhírt. Olyasmi ez, mint hogy Komár László a magyar Elvis, csak sokkal többet lehet rajta röhögni.
Volt tehát a török filmgyártásnak egy különös időszaka (ami persze már elmúlt, naná), amikor az alkotók nem fáradoztak az eredeti ötletek értelmetlen hajszolásával, hanem fogtak egy működő filmet, aztán törökösítették, elképesztő eredménnyel és rettenetes színvonalon.
Cüneyt Arkin a Star Warst választotta, de szó sincs szolgai másolásról, hanem egy igazi feldolgozással állunk szemben, továbbgondolás és művészi kiegészítés, nem beszélve a hazai sztárok kiváló alakításairól.
Cüneyt Arkin nem tréfál, már az első képsorok meggyőzik a nézőt arról, hogy a török törvények némiképp lazán kezelik a szerzői jog fogalmát, mivel az eredeti Star Wars jelenetei peregnek a vásznon, előttük pedig bukósisakban és fülhallgatóban üldögél két török színész, akik beszélgetnek, mintha ők ülnének a Tie vadászokban. Háttérben a Halálcsillag, robbanások az űrben, a néző azonnal képbe kerül.
A történettel nem untatnám önöket, mert teljesen lényegtelen.
A fokozhatatlan pillanat egyszer csak véget ér, hőseink egy bolygóra érkeznek, ahol a Gonosz uralkodik, és éppen készül leigázni az emberiséget, úgyhogy pont jókor harsan fel az Indiana Jones zenéje. Csak hogy tudjuk, hol vagyunk. Nem tudjuk. Hol vagyunk? Beúszik a háttérbe a Flash Gordon soundtrackje is, hogy teljes legyen a zűrzavar, majd egy akció során a két hős többször gazdát cserél. Gonosz plüssmackók támadnak, egy robot is megjelenik, a Gonosz derékszíjat visel a fején, de végre itt a szőke nő.
A szőke nő az elnyomott emberiséget képviseli, a két török hős némi csergét és bélelt bőrmellényt húz magára. Az idősebb felszabadító olyan vad szemezésbe fog a szőke nővel, hogy azért minden rendes országban lefejeznék szexuális zaklatás miatt, de itt nem, a szőke visszamosolyog, és teljes fényében mutatkozik meg olcsó sminkje, valamint a mintegy nyolc centire lenőtt eredeti barna hajkoronája.
Tökéletes a káosz, úgyhogy a két hős edzeni kezd.
Ez a jelenet a film csúcspontja, nincs kétség: a lábára sziklákat erősítő, és azokkal ugráló török jedi olyan hatást kelt, amit Koltai mester képtelen volt a Honfoglalásban, pedig erősen törekedett rá. Vinnyogtam a röhögéstől, térdeltem és sírtam, egyszerűen le voltam nyűgözve, amikor a félmeztelen idősödő török segédszínész puszta kézzel karatézza ketté a sziklákat, majd néhányat el is rugdos a messzi távolba. Olyan felsőteste volt, ami leírhatatlan, csak nagyon sok tengerparti bárban töltött estével lehet ilyesmit kialakítani, melyek keretében olcsó szeszeket és zsíros ételeket vesz az ember magához töméntelen mennyiségben.
Eközben hosszú tanításokat hallgatunk az iszlám és a kereszténység eredetéről, templom- és mecsetbelsőket látunk, valamint sziklákat. Még szerencse, hogy sivataggal elég jól állnak a törökök, így a puszta jeleneteit nem kellett kilopni más filmekből.
Az idősebb török annyira feledzi magát, hogy szinte kicsattan, majd megint vadul szemez. Sikerült nála egy fejjel kisebb szőke nőt találni, ami szinte lehetetlennek hangzik, látva méreteit. A nő tulajdonképpen a negatív tartományba került, alig áll ki a földből, csak néz bávatagon, és akkora, akár egy hősugárzó.
Több utolsó roham is van a plüssgonoszok ellen, de végül a hős nagyon berág, mert megölik a barátját. Lekaratéz mindenkit, kézélével karokat vág le, majd amikor bemelegszik, egész testeket szel ketté derékban, egyetlen ütéssel.
Eközben többször felcsendül az Indiana Jones zenéje, mert ezt a rendező szereti.
Mondanom sem kell, az emberiség megmenekül, a győztes török visszaül űrhajójába, és jöhetnek megint a Star Wars képei. Mellettem a feleségem apró, nyüszögő hangokat hallat, nem tudom, a meglepetéstől vagy a gyönyörűségtől. Magam is sírdogálok kicsit, az élmény leírhatatlan, a képek egész éjszaka kavarognak a fejemben, és még reggel is arra ébredek, hogy a lábára sziklákat szíjazott jedi ugrálását látom szemhéjam belső felén.
Cüneyt Arkin - jegyezzék meg ezt a nevet!
Nem maradhatnak azonban tévé nélkül sem ezen a héten, ezért gyorsan elemzek két kiváló műsort a Reality Zone csatornán.
Hogy a segédszínészeknél maradjunk: feltétlenül pillantsanak bele a Több mint bizarr címet viselő sorozatba, melynek házigazdája egy ronda és öreg statiszta, aki megtalálta élete értelmét: kiskorúakat ijeszteget a képernyőn keresztül, és még csak le sem tartóztatják emiatt. „Tudták önök, hogy Bulgáriában megeszik a szekrénysort?” - kérdezi vészt jósolva, és jön valami bejátszás.
Meg kell jegyeznem, ez még mindig jobb, mint a Hátborzongató című sorozat, melyben egyszerűen hazudoznak, és olyan helyeket keresnek fel, ahol annyi a kísértet, mint nálunk a miniszterelnök-jelölt.
Nem is értem, hogy nem találkoztam még egyetlen szellemmel sem, amikor ezen sorozat szerint mindenhol ott vannak, embereket lökdösnek és káromkodnak, rálépnek a lábunkra és leköpnek minket.
Nem mondom, a Moszkva téren ugyanez megy, de ott mintha mindenki élne.