Határ a csillagos ég

Para-Kovács Imre

2009. 03. 11. · Hócipő 2009/05

Az AXN múlhatatlan érdeme, hogy belekezdett a Star Trek első évfolyamának leadásába, persze digitálisan felújított, leporolt és szagosított. 1966-ban járunk, az Egyesült Államok éppen a Holdra készül, a fő ellenség a Szovjetunió, a nemzetközi helyzet fokozódik, mi pedig fontolgatjuk az új gazdasági mechanizmust, de csak gondolatban.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a Star Trek minden idők legsikeresebb sci-fi sorozata, még most sincs vége, egyidős velem. Mindez természetesen nem lehet ok arra, hogy ne röhögjek hangosan, amikor a hatvanas évek elpuhult, punnyadt hollywoodi színészei karaktereket próbálnak megformálni, miközben ordít róluk, hogy egész nap egy medence szélén szundikálnak, bolyhos törülközőkkel ápolják tubustestüket, és menthetetlenül puhányok.

Akkoriban más elvárások voltak az akciósztárokkal szemben: lenyalt frizura, bávatag tekintet, és néha el kellett nézni a távolba, mintha valamelyik rokonuk közeledne lóháton a horizont felől. William Shatner, James R. Tiberius Kirk kapitány szerepében kifejezetten vicces, megőrül érte minden nő, pedig alkatilag egy tóparti gyorsbüfé leszedőjének felelne meg leginkább, aki foltos kötényben sürgölődik a zsíros asztalok között. De a többiek sem közelítik meg a másnapos Bruce Willist: DeForest Kelly (Dr. Leonard „Bones” McCoy) kifejezetten lángosképű, James Doohan (Montgomery „Scotty” Scott) pedig képtelen elfelejtetni a nézőkkel, hogy szabadidejében bowlingcipőket kölcsönöz egy pláza alagsorában.

Ezek után természetesen megnézek minden részt, beprogramozom a beltéri egységemet, hogy rögzítse az epizódokat, a reklámok elkerülése végett, és esténként ordítva röhögök az intergalaktikus konfliktusokon, különös tekintettel az Orion zöld asszonyállataira, akik zöldek és kéjvágyók, mint az a filmből kiderül.

Egy másik kiváló darabban kiderül, hogy a hatvanas években még lazábban kezelték az USA-ban a pedofíliát, mert Kirk kapitány különös viszonyrendszerbe kerül a helyi fauna túlélőjével, aki történetesen serdülő leányzó, és természetesen beleszeret a kis növésű szuperhősbe.

Ahány rész, annyi felejthetetlen élmény, borzalmas fertőzések, rettenetes idegenek, de az Enterprise legénysége minden esetben megmenti a világot és önmagát.

Valamikor a tizedik rész után kerülnek képbe az oroszok, akik klingonként vannak ábrázolva, barbár törzsi társadalomban élnek, nyelvük darabos és kemény, írásjeleik különösek, és abban lelik örömüket, ha mindenkit megölhetnek, majd a helyi Mojszejev együttest koreografálhatják a sírokon. Ki ne ismerne rá a hatvanhatos Szovjetunióra, nem csoda tehát, hogy annak idején nem láthattuk ezt a sorozatot.

Sajnos a Zone Reality-n kihagytam a Bűnös asszonyok hetet, de belefeledkeztem helyette az - ugyancsak ott futó - Törvényszéki nyomozók sorozatba, ami bőségesen kielégíti vér- és levágott-testrész-szükségletemet.

Ausztráliában vagyunk, ahol minden bizonnyal a legőrültebb és legkegyetlenebb bűnözők tartózkodnak jelen idő szerint, legalábbis a műsorból ez derül ki az egyszerű néző számára. A bűncselekmények általában teljesen értelmetlenek, az elkövetők totális szociopaták, akik arra a kérdésre, hogy: Miért verte agyon azt a két embert?, olyan válaszokat adnak, miszerint: Rossz napom volt, már délután tudtam, hogy meg fogok ölni valakit.

A törvényszéki nyomozókat nézve minduntalan felmerül bennem a kérdés: hogyan élhet még egyáltalán valaki is Ausztráliában, amikor a lakosság jelentős része sorozatgyilkosokból áll, a maradék pedig áldozat!? A terület nagy, a lakosság azonban nem jelentős számú, tehát folyamatosan fogyniuk kellene, vagy csak a média manipulál megint minket.

Az ausztrál férfiak egyébként megdöbbentően szívósak, egyiküknek akkumulátorsavat fecskendeztek speed helyett a vénájába, majd agyonverték egy fém bézbólütővel, ezt követően pedig zacskót húztak a fejére és megfojtották.

Az ausztrál asszonyokról csak annyit, hogy a fentieket ők követték el...

Nem csoda, hogy az erszényes oroszlán kipusztult, amennyiben értik, mire gondolok.

Természetesen ezen élmények után a kevéssé ismert ázsiai horrorfilmekhez menekültem megnyugvásért, és mivel levelesládánkat eltömítik a követelések, hogy folytassam sorozatomat a témában, most megosztom önökkel két legfrissebb élményemet.

Pakisztán nagyszerű művészei alkották meg a Hell’s Ground címet viselő filmet, és igen, önök helyesen tippeltek: urdu nyelven hallgathattam végig, ahogy lemészárolnak egy kisebb fiatalokból álló kontingenst, akik szórakozni indulnak a pakisztáni dzsungelen keresztül.

A film ügyesen ötvözi a texasi láncfűrészes mészárlást a Holtak hajnala címet viselő klasszikus zombifilmmel, a mikrobuszban utazó csoportot hol zombik tizedelik, hol az erdőben lakó emberevő család, mindezt helyi népviseletben, és meglepően jó rendezésben. Nem vagyok a pakisztáni filmek szakértője, de ha ilyen a többi is, akkor szívesen tanulmányoznám ezeket, kezdve valami drámai darabbal, esetleg művészfilmmel, melyben a főhős urduul kesereg hosszan egy hegytetőn.

Meg kell jegyeznem, hogy az urdu nyelvvel nem most találkoztam először, mert egyszer régen arra ébredtem a Narancs szerkesztőségében, hogy egy kedves kollégám ordítva telefonál a fent említett nyelven, majd idegesen átvált pastura. Szürreális élmény volt hajnali négykor.

A másik figyelemre méltó alkotás a japán filmművészet romlatlan kamaszkorából származik, és a Space Amoeba történetét meséli el, aki azért érkezett a Földre, hogy elpusztítsa az embereket. Elég körülményes módszert választ ezen cél eléréséhez, mert különböző tengeri állatokba költözik, amelyek ettől megnőnek, és a bábok jellegzetes dülöngélő mozgásával elindulnak, hogy feldolgozzák a szigeten rekedt tudósokat és újságírókat.

Már éppen megnyugodtam volna, amikor meghallottam, hogy Mukli Gyula és Erdélyi Mónika szakítottak.