1989, te csillag

Lengyel László

2019. 11. 06. · Hócipő 2019/23

„Camus a félelem századának nevezte a XX. századot. A félelem nem szűnt meg. Kafka egyik kis novellája jut eszembe. Az ember a kapu előtt állva figyeli az őrt, nem mer belépni. Megőszül, mire az őr megjegyzi, ez a kapu csakis az ő számára van fenntartva. Csakhogy, tenném hozzá, az embernek már nem volt ereje belépni. Nos, a régió nemzetei így álldogálnak a demokrácia kapuja előtt. Félnek belépni a számukra fenntartott kapun. A kapu előtt zűrzavar, agónia, félelem és gyűlölet uralkodik.” Végel László barátom, a kiváló újvidéki író mondta ezt egy nemrégen adott interjújában. A szomorú, szinte kafkai paradoxon, hogy Magyarország és Lengyelország, a magyarok és a lengyelek 1989-ben beléptek a demokrácia kapuján, és rövid bent tartózkodás után kiléptek a hátsó kapun. Ki a zűrzavarba, oda, ahol a félelem és a gyűlölet uralkodik.

Mondom ezt akkor, amikor ismét a nekünk félig-meddig kinyitott kapu előtt állunk. Amikor 1989 mintájára Európa őre befelé int, és bár mi, őszek, talán erőtlenek lennénk bemenni, de Budapesten és a nagyvárosok jelentős részében megjöttek a szabadságra, önállóságra és európai jövőre vágyó fiatalok. Mi, ezerkilencszáznyolcvankilences liberális demokraták, minden támadás, ellenségesség ellenére fenntartani igyekeztünk 1989 szellemét, azt a szellemet, amely az 1956-os forradalmi- és az 1968-as reformkísérlet bukása után, 1989-ben végül belépni engedett a parlamentáris többpártrendszer, a demokratikus jogállam, a szociális piacgazdaság nyugat-európai kapuján.

A harmincadik évfordulón az illiberális autokrata rendszer mindent megtesz 89 szellemének meghamisításáért és elhallgatásáért. Nincs emléktábla, nincs koszorúzás, nincs kitüntetés, nincs emlékezés. Vagy ha van, akkor egyedül arra az Orbánra emlékezünk, aki azóta mindent visszafordított, amiért 1989-ben küzdött. Elegendő egymás mellé tenni a nyílt tekintetű, fiatal, márciusi ifjú rebellis, és a feldagadt, zavaros nézésű, októberi, szentszövetségi reakciós képét, hogy igazságosan ítélhessünk 1989-ről és 2019-ről. De vajon eleve így kellett lennie? A magyar nép nem volt érett és alkalmas a demokráciára? A magyar nemzet nem akart mást és többet, mint Coca-Colát és jobb autót, osztrák életformát, és hogy hagyják békén? Amikor Orbán Viktorral visszataláltunk Horthy és Kádár piszkos, félig kész, urambátyámos alapon épült s ellopott magyar útjára, akkor a nekünk kiszabott, egyetlen lehetséges útra tértünk? Vajon 1989 eleve reménytelen volt? A magunkfajta néptől és nemzettől idegen „nyugatosok”, naiv látomásosok kalandja?

Romsics Ignác, napjaink legfelkészültebb és legtekintélyesebb történésze szerint az 1989-es rendszerváltó fordulatot a külpolitikai feltételek, az amerikai–szovjet viszony megváltozása tette lehetővé. A Nixon-Kissinger reálpolitikai egyensúlyi viszony megbomlott a hetvenes évek második felében, bekövetkezett az enyhülési politika vége. Az amerikai Carter-Brzezinski-II. János Pál politika számonkérte a szovjet tömbön az emberi jogok betartását, majd Reagan offenzívát indított a „gonosz birodalma”, a Szovjetunió ellen. A nagyhatalmak gazdasági és katonai versengésében a Szovjetunió alulmaradt. Gorbacsov reformokkal akarta megújítani a szocializmust, ami nem sikerülhetett. Gorbacsov őszintén hitte, hogy a kelet-európai országok nagyobb autonómiához jutva a szocializmus reformált formáját fogják választani, ezért meghirdette a Brezsnyev-doktrína végét, vagyis a szovjet csapatok kivonását és a belügyekbe való be nem avatkozást.

De a kelet-európai országok a kapitalizmusba csúsztak, még ha polgáraik erről nem is tudtak, és nem is akarták. Romsics véleménye szerint a kelet-európaiak, így a magyarok, egy javított kádárizmust, szocializmust akartak, vagyis jobb, de továbbra is államtól védett életet. A rendszerváltás nyugati modellje nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. A másik kiváló történész és ugyanakkor résztvevő rendszerváltó, Pető Iván szerint a megállapodásos rendszerváltás azért nem sikerülhetett, mert a magyar társadalom nem igazán akarta, inkább félelem, mint vágyakozás volt a polgárokban. Féltek a válságtól, a bizonytalanságtól, reménykedtek a rendben és a nyugalomban. Ezért szinte azonnal csalódniuk kellett, s minden rosszat, mint beváltatlan ígéretet a rendszerváltásnak és a rendszerváltóknak tulajdonítanak. Kétségtelen, hogy azt a többségi véleményt mondták ki, hogy a magyar társadalom éretlen volt a demokráciára, kizárólag az anyagi jólétben volt érdekelt, s így visszatért a politikai autokrácia hagyományos magyar útjára. Az értelmiségi elitnek lehettek liberális demokratizáló szándékai, de ezek idegenek voltak a néptől. „Ti norvégok vagytok Magyarországon” – mondta nekünk Kopátsy Sándor az egyik visegrádi Pénzügykutató napon. És mivel a demokratizálás egybeesett a gazdasági összeomlással, a privatizációval és a tömeges munkanélküliséggel, a nép se a liberális demokráciának, se az elitnek nem bocsát meg.

Romsics az institucionalista-strukturalista iskola álláspontját vallja, akik azt állítják, hogy egy adott rendszer kialakulásában és felépülésében az intézmények és a szabályok, a társadalmi viszonyok szerkezete a meghatározó. Ezért a rendszerváltók hiába építettek ki 1989 után egy nyugatias jogállami intézményi rendszert, parlamentáris demokráciát, ha az nem felelt meg a társadalmi-politikai viszonyoknak, mélyszerkezetnek, egy hagyományos, örökölt, keleties, autoriter intézmény- és szabályrendszernek. Ez a századok alatt kiépült, autokrata típusú, deep state tovább szabályozott, és ezért kerültünk oda, ahová kerültünk, vagyis az orbáni autokrata államba.

Ezzel visszajutottunk a Romsics és Surányi közötti felzárkózás vitához. Romsics egy ezeréves elkésettség és egy kétszáz éves hosszú ciklus alapján állítja, hogy nem lehetséges felzárkózás a Nyugathoz, nincs utolérés a kelet-európai történeti és geopolitikai viszonyok között. Minduntalan megpróbáljuk, de sohasem jutunk Nyugat-Európáig. Erre ítélnek minket intézményeink és civilizációs hagyományaink. Surányi György egy alaposan adatolt előadásban ellene szólt ennek a determinista tételnek, mondván, a keleteurópai országok igenis részben-egészben felzárkózhattak az elmúlt harminc évben, ahogy az európai peremen mozgó Írország is. A mi tragédiánk, hogy nem tudtuk kihasználni a kedvező alkalmat, és ebben nem a nép, hanem az elit a hibás. A balti, a szlovák, a cseh, a lengyel elitek sokat hibáztak és hibáznak, de nem akadályozták a felzárkózást, ellentétben a magyar elittel. Vagyis a mi, mert egyetértek Surányival, meggyőződésünk, hogy a bal- és a jobboldali politikai elit, ezen túlmenően a vezérelvű demokráciát bevezető Gyurcsány, illetve a vezérelvű autokráciát kiépítő Orbán a felelősek az elkanyarodásért.

Pető és mások a behaviorista, nálunk leginkább Bibó Istvánhoz köthető felfogás hívei, akik a viselkedést, a szokást, a hagyományt, a habitust, a karaktert teszik felelőssé a politikai rendszer jellegéért. Vagyis keleti, állami, paternalista és tekintélyi értékekkel rendelkező, nem polgárosult társadalmat nem lehetséges átvinni a tű fokán a nyugati, szabadelvű, autonóm, polgári értékrendű társadalmi rendszerbe. A zsákutcás fejlődésben kifejlődött, eltorzult magyar alkat hogyan is válhatott volna egy csapásra gerinces polgárrá. 1989 rendszere ezért kudarc. Az institucionalisták és a behavioristák szerint létezik egy felvilágosult elit, amelyik a reformkor óta meg akarja változtatni a társadalmi és gazdasági fejlődés útjában álló politikai, gazdasági és jogi intézményi rendszert és/vagy társadalmi magatartást, csakhogy nem bír el az intézményi ellenállással és/vagy a polgárok habitusának, értékeinek, előítéleteinek megrögzöttségével.

A magamfajta intencionalisták viszont úgy vélik, hogy a vezérelvű demokrácia irányába való eltérésben, az autokrata viselkedésmódban látják a rendszer eltérítésének lényegét. Nem a társadalom és a nemzet tagjainak tekintélyelvű és illiberális értékei, vagy az intézmények teremtették és mozgatták Orbánt, hanem ő mozgatta a társadalmat és intézményeit autokrata irányba. A magyar társadalom tudott és akart volna demokratikus értékek és intézmények feltételei között élni, csak 1989 eszméjét eláruló, autokrata személyiség és mozgalom térítette el Európa- és Nyugat-ellenes irányba. Ebben kétségkívül segítették Orbánt a százados intézményi hagyományok, a 89-es rendszer konstrukciós hibái s a társadalom keleties viselkedése, habitusa, de az autokrata rendszert Orbán, s nem a külső és belső feltételrendszer idézte elő.

Nem kellene a rendszerváltást kudarcként fölfogni, mert 1989 és az ezredforduló között komoly siker volt. Magyarországnak régen, talán soha nem volt ilyen békés és gazdagodó tíz-tizenöt éve. Kelet eleje voltunk, az irigyelt Magyarország, majd lettünk a Nyugat vége. S ezt a lecsúszást még csak nem is foghatjuk másra, törökre, tatárra, osztrákra, oroszra, mi magunk rontottuk el. 2006-ig, a belső válságig, majd a 2010-es álságos „fülkeforradalomig” a magyarok többségében nem volt ellenérzés a rendszerváltással szemben. De Orbán, kihasználva a válságot, tudatosan manipulálta a közvéleményt: a rendszerváltás az elitek összeesküvése, új rendszerváltás kell. Létre is hozott egy 1989-cel és 1956-tal, 1848-cal és a reformkorral ellentétes rendszert. Nekünk politikailag és erkölcsileg az a feladatunk, hogy ne csak megőrizzük 89 szellemét, hanem egy újabb rendszerváltásban győzelemre is vigyük: a szabad, demokratikus, európai szellemet.