Az álhír is szent

Megyesi Gusztáv
2009. 02. 25. · Hócipő 2009/04
Már mindjárt az elején jelzem, hogy jól megjártam január végén a Hócipőben írt cikkemmel. A lap 2. számában kitörő örömmel jelentettem az olvasónak, hogy a MÁV soha nem látott korszerűsítésbe kezd, példának okáért hamarosan műholdas kommunikációt folytat majd az utazóközönséggel, ami alatt azt kell érteni, hogy az utas a késésben lévő vonatról ezután nem csupán saját érzékszervei vagy a hangosbemondó tájékoztatása alapján fog tudomást szerezni, hanem látni is fogja a késést: az internetre fölmenvén ugyanis térképen villogó pontok jelzik majd neki, hogy hol és mennyivel maradt le az ő vonata a menetrendben előírtaktól.

Ehhez a cikkhez ugyancsak kapóra jött, hogy a www.hirmax.net portálon olvastam egy remekbe szabott hírt, miszerint az idei hannoveri hagyományos nemzetközi terepasztalversenyen egy magyar fiatalember a zsűri különdíját nyerte el meglehetősen szokatlan, erősen naturalista pályaművével. A középiskolás diák ugyanis teljesen leamortizálódott pályaudvart alkotott, lestrapált, összefirkált vagonokkal, ideges személyzettel, pénztárnál kígyózó sorokkal, s az egésznek a Magyar valóság címet adta. Óriási sikere volt. A magyar vasút annyira le van harcolva, vontam le a konzekvenciát, hogy azzal már díjat lehet nyerni; nem utasaspektusból nézve akár Európa büszkeségének is nevezhetnénk.

Mármost kiderült, hogy a hannoveri hír álhír. A hirmax.net álhíreket gyártó, szatirikus honlap, ennek dőltem én be, komolyan véve ezt a terepasztalos, nemzetközi sikert. Három és fél évtizede gyakorlom ezt a szakmát, semmi okom tehát arra, hogy ne röhögjem ki magam, hogy miféle sakkvakság, vagy figyelmetlenség, vagy pedig eleve a humorérzék elvesztése juttatott oda, hogy készpénznek vegyek egy álhírt. Nem egyedül egyébként a magyar rónán, hiszen a hannoveri sikert számos portál átvette, napokig ez volt a beszédtéma. Esküszöm, szívesen röhögném ki magam, annál is inkább, mert minden újságíróval előfordul az ilyesmi, legalább egyszer az életében.

A baj csak az, hogy azóta minél többször elolvastam a hirmax.net álhírét, annál inkább vált kétségessé előttem, hogy tényleg teljesen hülye vagyok-e. Hiszen mi abban a hihetetlen, sőt abszurd, hogy Hannoverben nemzetközi terepasztalversenyt rendeznek, amikor ennek a hobbinak erős hagyományai vannak szerte a világban? És egy ilyen találkozón a zsűri ugyan már miért ne díjazhatna egy olyan magyar modellt, ami a honi valóságot kicsinyíti le a maga humoros eszközeivel? Hiszen egész Európa ismeri a magyar vasútviszonyokat, a szervezést, a műszaki felkészültséget, a megbízhatóságot, ha tehát valaki ezt terepasztalra viszi, semmi sem menti meg a sikertől. Az a paradox helyzet állt tehát elő, hogy kifejezetten büszke vagyok arra, hogy bedőltem, amiben egyébként azt az üzenetet látom, hogy szép lassan befellegzik az álhír műfajának, az emberi fantázia ugyanis képtelen lépést tartani a valósággal, legalábbis Magyarországon mindenképpen.

Amikor e sorokat írom, vasárnap este van. Tíz perccel ezelőtt olvastam a hirszerzo.hu-n, hogy a Zuschlag-ügy kilencedik rendű vádlottjának, bizonyos Prácser Lászlónak a szervezésében 2003 karácsonyán ötszáz fő részvételével nemzetközi konferenciát tartottak egy panelház 60 négyzetméteres, nyolcadik emeleti lakásában, amit a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium kilencszázezer forinttal támogatott, rendben lévőnek tartva a helyszínt és a létszámot is. Ez nekem tegnap még álhír lett volna, mára kiderült, hogy valóság.

Szintén vasárnap délután olvastam a Népszabadság honlapján, hogy azon a borzalmas és gyilkossággal végződő veszprémi éjszakán az ominózus bárban, ahová a Sztojka-féle enyingi banda megérkezett, szolgálaton kívüli rendőrök is tartózkodtak, mi több, még egy bírónő is. „A Hírszerző internetes portál szerint, amikor az enyingi csapat megérkezett, az addig ott lévő rendőrök közül többen elmentek. Állítólag Sztojkáék egyszerűen elzavarták őket. Lapunknak helyi források azt mondták: maradtak azonban még a helyszínen olyan - szolgálaton kívüli - rendőrök, akiket az enyingi banda tagjai nem ismertek fel. Sem ők, sem a Sztojkáék által elkergetett társaik nem tettek azonban semmit, nem hívtak erősítést.”

Mármost nem tudom, értjük-e eléggé ennek a hírnek a valóságértékét. Megérkezik a társaság, Sztojkáék csak a fejükkel intenek a rendőröknek, azok pedig pánikszerűen elmenekülnek. A többiek, akiket Sztojkáék nem ismertek fel, ahelyett, hogy a szabályzat szerint azonnal szolgálatba helyeznék magukat - hiszen a helyzet eléggé indokolná ezt -, megbújnak a sarokban, meggyalázva ezzel a hivatásukat; azt már nem is említem, hogy a helyszínen tartózkodó bírónő sem jelentkezett az eset óta a rendőrségen tanúvallomást tenni.

Ha mondjuk tavaly ezt valaki így elmondja nekem, azt mondom: álhír. De tavaly még nem tudtam, hogy például a siófoki rendőrkapitány sem tartotta figyelemre méltónak az enyingi különítmény ezerfős, vendéglősöket egzecíroztató, erőfitogtató felvonulását a városban, miként azt se, hogy Enyingen már hosszú évek óta következmények nélkül lehet pisztolyt szögezni a rendőr halántékához; ez ma már nem is vezető hír. Szimpla, s egyre inkább érdektelen, hétköznapi tény. Amit persze a Hócipő lapzártája után cáfolni fog a rendőrség szóvivője, vagy legalábbis megkísérli.

Ha a hirmax.net azt írja majd pár hónap múlva, hogy a hannoveri nemzetközi rendőrfesztiválon a magyar pályamű különdíjat kapott a zsűritől, mégpedig szatíra kategóriában, a magyar rendőrség munkájának valósághű ábrázolásáért, minden további nélkül el fogom hinni.