Csaba, mi ez itt?
Farkasházy Tivadar
2019. 09. 11. · Hócipő 2019/19
Lapzártánk után pár órával, 2019. szeptember 9-én délután 14 órakor, a Pénzügykutató tanácstermében ünnepelték meg Gombár Csaba szociológus, politológus, a Magyar Rádió egykori elnökének 80. születésnapját barátai, tisztelői, pályatársai. Ez alkalomra egy emlékkönyv is készült Csányi Vilmos, Kende Péter, Romsics Ignác, Lengyel László, Szilágyi Ákos, Sz. Bíró Zoltán, Spiró György, Bihari Mihály, Valki László, Várhegyi Éva, Surányi György, Magyar Bálint, Stumpf István, Kéri László, Petschnig Mária Zita, Inzelt Annamária, Standeisky Éva, és az elnök emberei: Szénási Sándor, Szalay Zsolt, Mester Ákos, Gálik Mihály, Mihancsik Zsófia, Vicsek Ferenc, Rangos Katalin, Vándor Ágnes, Szirányi János, Farkas Zoltán és lapunk egyik munkatársának írásaiból.
Némi megütközéssel vettem tudomásul, hogy e kötetbe én is írhatok, mivel nekem Gombár Csabával két komoly összeütközésem is volt, talán afféle kakukkfióka leszek, de lássunk neki. Őt a Lengyel–Hankiss–Gombár trió beltagjaként ismertem meg, ami mára már majdnem annyira legendás, mint a Jascsák–Steinitz–Podhola fedezetsor Moldova futballremekében, A verhetetlen tizenegyben. Vagy mint a két triumvirátus, Caesar, Pompeius, Crassus és Antonius, Octavianus, Lepidus, amiből sokan tévesen egy harmadikat raknak össze, hiszen Ceasar, Antonius és Octavianus a három legismertebb, utóbbi is Augustus néven. Akiknek az égvilágon semmi közük Gombárékhoz, de utóbbiakat szerencsére senki se keveri össze, mondjuk Bogár Lászlóval vagy Fricz Tamással. Csak nekem mindenről eszembe jut valami, amit az ünnepelt is többször megszenvedhetett.
Lengyelt és Hankisst jobban ismertem, hiszen ők a köz számára hangosabb reformerek voltak a tűrt és a tiltott határán, Társadalmi csapdák, Fordulat és reform, pártkizárás, miegymás, Lengyelt azért is, mert a feleségem kisbaconi Benedek lány, Hankisst pedig remekül tudta Éles Pista hozni, így Elemér úgy tudott többször is szerepelni a rádiókabaréban, hogy el se kellett hozzá hazulról jönnie. De csapjunk bele Gombárba.
1990-ben lett a főnököm a Rádióban, bár sosem találkoztunk ott, legfeljebb véletlenül a folyosón. A rádiósok akkor igen magasan hordták az orrukat, néhányan ugyanis úgy érezték, hogy megcsapta őket a történelem szele, mert a rendszerváltásnak nevezett mázli idején a mikrofonjukat akkor önmagukat igen fontosnak gondoló személyek orra alá dughatták, és sokan közülünk azt hitték, hogy ezentúl a sajtó is ilyen fontos lesz. Ma se nagyon értem, hogyan kerülhetett a Bródy Sándor utcába, Hankiss pedig a Szabadság térre Antall József egyik ritka könnyelmű pillanatában, úgy tudom, ők nem a paktum részei voltak, amelynek Göncz Árpádot köszönhette az ország. Az MDF Csurka-féle szárnya persze az első pillanattól fogva tüzelt rájuk, s hamarosan kitört a médiaháború, amely Gombárnak nem lehetett szokatlan, hiszen a II. világháború tizedik napján jött a világra, én viszont okosan kivártam, s csak 1945-ben.
1991-ben már sokat chartáztam, s kissé elbízva magamat a szabaddá vált levegőn az év őszén írtam Gombárnak egy levelet, hogy a kabarésok igazán többet érdemelnének, hiszen a sorok között mi már 1987-ben kiküldtük az oroszokat és nyugdíjaztuk Kádárt, s mivel eddig hiába szóltam közvetlen főnökeimnek emiatt, közöltem velük, hogy én addig nem megyek be, amíg erről nem tárgyal a rádió vezetése. Semmi. Ha nem is gondoltam, hogy a levél akkora hullámokat fog kelteni, mint a Vata-lázadás, az ír krumplilázadás, az indiai szipojlázadás vagy a kínai bokszerlázadás, aminek a 150 hektáros tiencsini közös osztrák–magyar gyarmatot köszönhetjük, azért a teljes csöndnél többet vártam, legalább egy biztató pisszegést. Holott már akkor rá kellett volna jönnöm, hogy e műfaj művelőinek az érdekérvényesítési képessége zéró, legalábbis csak a negyedik tizedesben ad nullától eltérő számot. Máig nem tudom, a levél elérkezett-e hozzá, azt hiszem, ennél valamivel nagyobb bajai voltak, a Kónya-dolgozat ugyanis megtette a hatását, őt nemrég Adalbert-díjjal jutalmazta a német államfő, ami Mazowieczki, Antall József, König bíboros, Václav Havel, Helmuth Kohl, Göncz Árpád és Hanna Suchocka után nem semmi, talán nem olvasták el.
Már nem emlékszem, ezt megelőzően, vagy közvetlenül utána feküdt Mimi a budakeszi érsebészeten Gombár matematikus felesége mellett, nehéz hetek voltak, veszélybe került a lába, ezért se matematikai anekdotákkal, se rádiós pletykákkal nem szórakoztattam a mellette lévő ágyat, ráadásul bármelyik pillanatban beléphetett kórtermükbe az elnököm.
Egy biztos, a Rádióba nem mentem, így az ott töltött 33 évemből az 1991-es az egyetlen, amikor nélkülem készült el a szilveszteri kabaré, társaim ugyanis nemhogy csatlakoztak volna bojkottomhoz, hanem kifejezetten boldogok voltak, hogy megszabadultak tőlem, s kiderült, korántsem vagyok nélkülözhetetlen. Sinkó hamarosan a helyembe is lépett, amikor már Csúcs László rúgott ki egy szilveszteri kabaréért, amit az asszonyai előbb alaposan meg akartak vágni, de aztán rájöttek, hogy akkor nem marad belőle semmi, inkább leadják, hiszen ennél jobb jogcím nem kell az eltávolításomhoz az elnöki teendőkkel megbízott alelnöknek, valamint az egykor jobb sorsra érdemes Czimer József-féle gittegyletnek. Így hallhatta az ország, hogy Hofinak mi volt a véleménye Horthy kenderesi újratemetéséről, s akadtak, akik nem sokkal később láthatták is, mert az igazi, Elbert Márta-féle Fekete Doboz felvette a mentéjét, azt is, amikor Géza leveszi, és a földhöz vágja.
Így kerültem az utcára két hónappal korábban a 129 rádiósnál, afféle előőrsként. Két évtizedes társam, Sinkó pedig szépen megtagadott, sőt el is marasztalt a következő kabaré elején a hallgatóknak, ahogy 2007-ben is hang nélkül vette tudomásul végső eltávolításomat, de ami annál sokkal fontosabb, sokunk múltjának az elásását.
Szinte biztos, hogy Csaba most szerez először tudomást akkori levelemről, vagy ha netán át is futotta, az akkor olyan lehetett neki, mint ha a Titanic kapitányát arról értesítik, hogy a zenekarból a zongorista haragszik a trombitásra, ki kéne békíteni őket, miközben derékig áll már a vízben. Ha akkor tudom, hogy Csúcs után egyszer majd Kondor Katalin jön, utána meg Such György, aki végleg betemeti mindazt, amit elődeimmel pont száz év alatt összehoztunk, s akinek a fideszes és a szocialista főkurátor egymással összejátszva 120 milliós prémiumot szavaz meg, akkor Gombárnak nem évente, hanem naponta írtam volna köszönőlevelet, hogy szabadon létezhetünk.
Kondor egyébként 2005-ig elnök maradhatott, holott simán ellehetetleníthették volna, vele főleg a Markóban futok össze, mert az volt a mániája, hogy mindenkit beperelt, utána jött Such, aki néhányunk kidobásáért s az őszödi beszéd közlési körülményeiért hálából máig zsíros állásokat kap a Fidesztől, ennyit a szociálliberális Medgyessy- és Gyurcsány-kormány médiapolitikájáról, a mai arányok kialakulásáról. Such idején sétálok ki örökre onnan milliós ügyvédei gúnyos pillantásától övezve, akik azt hitték, betegállományba akarok menekülni, máig ott a cuccom, 33 év alatt azért nem egy Big Mac-dobozra való volt.
Így visszatekintve tehát Gombárnak köszönhetek két csodás évet, óriási ellenszélben telhetett minden napja, s ugyanúgy megóvott minket sok mindentől, mint a kommunista Hárs korábban. Mert hogy mi az igazi baj, azt sokszor jóval később tudod meg, amikor kiderül, e kétoldali tüdőgyulladással összetennéd a két kezedet most azért, az akkor súlyosnak hitt nátháért.
Már nem emlékszem, az első vagy a második Szárszói Találkozón sikerült újra összekapni vele, az 1993-as az Orbán-botrány miatt emlékezetes számomra, amikor házigazdaként elég kellemetlenül érintett, hogy a székházeladás miatt György Péter annyira nekiesett Viktornak. Nem is a felvetése, illetve annak időszerűsége, hanem az, hogy jóval több SZDSZ-es vendégem erkölcsi és számbeli fölényét éreztette is a sátorban az akkor még valóban fiatal demokratákkal, holott utóbbiak az ügy miatt ugyan romló népszerűsége, azaz politikai súlya még mindig jóval meghaladta a liberálisokét. Ha akkor nem szegény vidéki rokonnak, többek által felfújt ifjúsági tagozatnak tekintik őket, talán néhány dolog másképp alakul később a Szárszó–Kötcse–Őszöd Bermuda-háromszögben.
El is mondtam ezt pár éve az ATV-ben, néhány napra rá találkoztam az utcán a már halálos beteg Ferenczi Krisztinával, aki elmondta, utánanézett, amikor a mai miniszterelnök ezt ott oly keményen kikérte magának, összeesküvést sejtve mögötte, Simicska addigra már eljuttatta apjához azokat a milliókat, amelyekkel elindították idősebb Orbán Győző gánti dolomitbányáját, ami egy jó távcsővel ma már talán a Holdról is látható.
1994 nyarán meg azért voltak rossz érzéseim, mert egyesekkel a nagy választási győzelem után elszaladt a ló, s már Szárszón elkezdtek legyinteni Gombárra, Lengyelre, Hankissra, Bauerre, Békesire. Horn a nyugdíjasoknak hamarosan ingyenes repülőutakat ígért, miközben a tévét egy kapatos táncdalénekesre, a lapterjesztést pedig egyetlen francia cégre bízta, amely így rögtön monopolizálhatta azt. Hát ezért nem volt érdemes annyit ázni az esőben a Petőfi-szobornál, a Kossuth téren és a Vérmezőn.
Visszatérve a szárszói Gombár-afférra, a négyszáz vendég fogadása, etetése, leültetése, szórakoztatása annyira lekötött, hogy nem igazán rágtam meg, mivel fogom a sátor alatt kezdeni, amúgy se voltam soha elméleti alkat. Egyetlen utóvizsgámat is annak köszönhettem, hogy valószínűségszámításból a nehéz Poisson-eloszlást húzva az volt Denkinger adjunktus könnyűnek tartott mentőkérdése, hogy mi a valószínűség fogalma, vagyis valami definíciót várt tőlem, mint a KRESZ-vizsgán, hogy mi az út fogalma. Utóbbit se tudom máig, inkább azt tanították volna, hogyan kell csúszós úton ellenkormányozni. Abból is simán megbuknék, ha ma azt kérdeznék tőlem, hogy mi a humor.
Szóval azt találtam mondani, hogy szellemi polgárháború zajlik az országban, mire Gombár kipattant, bocsánat, kisétált, egy megfontolt szociológus, politológus esetében a kipattanás az, ha átlagos sebességgel halad, és szavaimat erősen kétségbe vonta, hogy ez azért erős túlzás. Sajnos az indokokra már nem emlékszem, de azt tudom, hogy egy életre megjegyeztem, jobban teszed, ha ilyen híres definiátorral soha többé nem húzol ujjat. Így máig se indokolom soha, miért neveztem Orbán rendszerét az elsők között diktatúrának, ha nagyon kell, azt felelem, kizárólag azért, mert ezt mindenki érti, a maffiaállam meg túl sértő lenne a szicíliai és a calabriai maffiózókra nézve, nem beszélve amerikai leányvállalataikról, akik azt azért sokkal jobban megszervezték.
Az autokráciáról a többség azt hiszi, hogy egy új Casco, a hibrid rendszerről az én korosztályomnak Micsurin meg az út menti, táblákkal ellátott bábolnai kukoricák jutnak az eszébe, a fiataloknak pedig szintén egy autó. Az önkényuralom is jó, de komplikáltabb, nehéz ragozni, és a diktátor is jobb filmcím, mint az önkényúr. Azt viszont készséggel elismerem, hogy ha azt, akkor szellemi polgárháborúnak nevezem, akkor mi a mai? Csaba, szinte biztos, hogy igazad volt, az ehhez képest egy kis csetepaté, mondhatni Gerolsteini kaland. Szárszóra viszont már nincs erőm, kedvem se, annyit kritizálták, főleg olyanok, akik nem tesznek semmit valami hasonlóért, vagy tőle teljesen eltérőért. De ha lenne, Gombárt biztosan az elsők között hívnám, és csak annyit kérdeznék: Csaba, az ég szerelmére, mi ez itt?
(Orbán ma polgárháborúnak nevezett két világháborút, ezt majd megkérdezem az ünnepségen)