Finn új legenda

Váncsa István

2019. 09. 11. · Hócipő 2019/19

Szeptember végén eljő Anti, nyilvánvalóan avval a céllal, hogy uralkodónk színe elé járulván bocsánatért esdekeljen mindazon orcátlanságok miatt, melyeket ő és kompániája Mária országával szemben önmagának megengedett. Hosszú listát kell majd felolvasnia, sok van a rovásán, uralkodónk nagylelkűsége azonban közmondásos, és ebben Anti is joggal bizakodhat. Kap majd pár kokit, leesik néhány saller, elcsattan egy-két baráti tarkón legyintés, de semmi komolyabb. Később nyilván előkerül a demizson, igazolandó, mennyivel nemesebb ital a magyar pálinka a finn vodkánál, sőt az se kizárt, hogy a magas tárgyaló felek a tizenkettedik feles után a „Krasznahorka büszke vára, ráborul az éj homálya” kezdetű nótát zengik kinn a teraszon.

Ami persze nem azt jelenti, hogy mindent elfelejtünk, frászt.

Antti Rinne impertinens figura. Már az se tetszik benne, hogy a keresztnevét két tével írja, nyilván mert el akarja terelni a figyelmet a vezetéknevéről (Rinne), az ugyanis magyarul lejtőt jelent. Nomen est omen. Egy Lejtő névre hallgató finn ne akarja meghallgatni Magyarországot a jogállamiság és a demokrácia helyzetéről, már csak azért se, mert őneki ezekhez a fogalmakhoz semmi köze nincs. Főcímben közölte az Origo, állandó és pótolhatatlan hírforrásunk, hogy Finnországban sérül az igazságszolgáltatás függetlenségének az elve, ezt mi borzadva olvassuk, hiszen szörnyű lehet egy olyan országban, ahol a bíró nem a törvénynek van alávetve, hanem annak, aki az ítéletet megrendeli. (Nemzetközi vizsgálatok szerint a finn igazságszolgáltatás függetlensége minden kritikát kiáll, az új-zélandit, a norvégot és a svájcit is megelőzi, mi azonban tudjuk, amit tudunk.)

Ami még szörnyűbb, az Origo arra is rámutat, hogy Finnországban nincs független alkotmányos jogrendszer, ugyanis nincs alkotmánybíróság. Mi ettől roppantul el vagyunk keseredve, noha emlékszünk rá, hogy alkotmánybíróság az Egyesült Államokban sincs, viszont az ottani legfelső bíróság már 1803-ban az alkotmányszöveg alapján ítélkezett, lerakva evvel a modern alkotmánybíráskodás alapjait. Még rosszabb a helyzet Angliában, ahol 2009-ig legfelső bíróság se volt, a legfőbb bírói fórum szerepét a felsőház egyik bizottsága töltötte be. Alkotmánybíróság pedig már csak azért se lehetett, mert az Egyesült Királyságnak írott alkotmánya nincs is. Az angol demokrácia létezését evvel együtt talán még a mi uralkodónk is elfogadja, természetesen avval a fenntartással, hogy a mi demokráciánk sokkal magasabb rendű, akkor is, ha igazából diktatúra, sőt épp azért.

Ami pedig a legszörnyűbb, az az, hogy Finnországban súlyos veszélyben van a médiapluralizmus, mármost erről értesülvén a magyar médiafogyasztó legott tökön szúrja magát, hacsak a kezéből a kést idejekorán ki nem tekerik. „Az európai média pluralizmusát vizsgáló, tavaly megjelent jelentés szerint a finn média pluralizmusa a magasan veszélyeztetett kategóriába tartozik” – írja az Origo, nem részletezve, hogy az illető jelentést ki, hol és mikor publikálta, már ha publikálta bárki is egyáltalán.

Szerintünk Kósa Lajos súgta Németh Szilárd fülébe, vagy megfordítva, viszont a helyzet komolyságát ez a körülmény a legkevésbé sem csökkenti. „Hazánkkal kapcsolatban előszeretettel hangoztatják azt a nyilvánvaló hazugságot, hogy a magyar médiapiac 80-90 százalékát kormánypárti sajtóorgánumok uralják, a valóságban azonban a keresztény-konzervatív média elérése alig 31 százalékos, míg a balliberálisé 69 százalékos” – ismerteti az Origo az elszomorító hazai tényeket, melyekről olvasván már-már belső késztetést érzünk arra, hogy mi magunk is a hátrányos helyzetű kormánypárti sajtószegmens zászlaja alá sorakozzunk. Csak azért nem tesszük, mert hajlott korunkból és fogyatkozó erőnkből fakadóan sok hasznunkat nem vennék ott, az első vonalban, ahol harcedzett ifjakra van szükség.

Egyébként az Origo hivatkozik egy dokumentumra, amelyet az European University Institute égisze alatt működő Centre for Media Pluralism and Media Freedom tett közzé 2017-ben. A szöveg átfogó képet ad a finn sajtó- és médiaviszonyokról, amelyek jobbak, mint amilyen a magyarországi helyzet volt a rendszerváltozás utáni időszak legreménytelibb napjaiban. Mielőtt uralkodónk a sajtót és a médiát is föl nem szabadította.

Ezek után jön a finn igazságügyi miniszter, és bejelenti, hogy az Európai Parlamentben szeptember 16-án a magyarországi jogállamiság és demokrácia helyzetét fogják megvitatni. Az már csak hab a tortán, hogy Ville Itälä, az OLAF (European Anti-Fraud Office, Európai Csalás Elleni Hivatal) vezetője is vendégeskedni szeretne nálunk, nevéből kitetsző módon ő is finn, és ráadásul arról érdeklődne egyebek között, hogy mért nem ül már tömlöcben a nemzeti vő, akinek szerinte hosszú évtizedekig kéne áristomban maradnia.

Ránk szállt az egész halszagú atyafiság, pofátlanságuk pedig nem ismer határokat.

Magyarország ezeréves, ezt Európában mindenki tudja. Aki mégse, az majd meg fogja tanulni. De hány éves Finnország? Százkettő. Egy százkét éves embrió akarja okítani az ezeréves matuzsálemet, amelyik nem mellékesen ma is az európai változások élén halad. Mit csinál eközben Finnország?

Nem titok. Butul.

Megmondta Kövér László az Új Tengeri Selyemút – Magyarország neves kínai festőművészek szemével című tárlat megnyitóján, hogy az emberi intelligencia manapság tapasztalható csökkenése aggasztó, és evvel, ha szabad így mondanunk, a szánkból vette ki a szót. Nyájas olvasónk persze úgy gondolja, hogy az országgyűlés tiszteletre méltó elnöke már megint baromságokat beszél, de nem. Az Euronews adta hírül még tavaly nyáron, hogy az intelligencia múlt század közepén kezdődött növekedése megakadt, sőt a visszájára fordult. És hol butul a nép a leggyorsabban (mármint a skandináv térségen belül), nyájas olvasónk nem fogja elhinni. Finnországban. Michael Shayer (University of London) szerint harminc év múlva a finnek intelligenciahányadosa 7,49 ponttal lesz a mostaninál alacsonyabb.

A világszerte irigyelt szabad szellemű, rugalmas, gyerekbarát iskolarendszerük ellenére.

Egyébiránt a finnek ismeretes módon boldogok, sőt nagyon boldogok. Hogy mitől, azt nem tudni, evvel a problémával a szociálpszichológia és a többi társadalomtudomány jó ideje reménytelenül viaskodik, holott a megfejtés – szerintünk legalábbis – az asztalon hever.

A butulástól.

Mi magyarok ez utóbbiban is messze a finnek előtt járunk, csak persze az utunk és a célunk se ugyanaz. Mi az iskolát nem korszerűsítjük, hanem avíttasítjuk, szegregáljuk, lezüllesztjük, a butulás nálunk nem istencsapása, hanem cél, amely felé döngő léptekkel haladunk.

Boldogságunk nem ismer határokat, hozzánk képest a halszagú atyafiság kataton depressziósok vigasztalan gyülekezete. Velük ellentétben a magyar ember sírva vigad, örömében megkéseli cimboráját, sátoros ünnepeken családot irt. Hűvös őszi estéken elsőrangú magyar pálinkát kóstol, megvidámodik, majd fába szorult féregként bömböl a csillagtalan magyar égbolt alatt.