Il silenzio

Kéri László
2009. 02. 25. · Hócipő 2009/04
Takarodó, legalábbis egykoron így emlegették magyarul ezt a dalt, dallamot. Áll hétezer ember a sportcsarnok nagy-nagy szomorú csöndjében, közösen hallgatják ezt a dalt, amúgy szurkolók lennének, de most két percre nem azok. Gyászolók, emlékezők, tehetetlen és elkeseredett túlélői egy ostoba kor rettenetes pillanatának. Hiába alkotnak ők tömeget, a gyász legmélyebb pillanatában úgyis mindenki magára marad. Egy pillanatra mindenképpen. Abban a pillanatban, amikor átsuhan az ember fején, az agyán, hogy: éppenséggel őt is lehetne gyászolni. Semmivel nem tett se többet, se kevesebbet azért, hogy ugyanolyan értelmetlenül és brutálisan haljon meg ő is, mint Marian Cosma. A körülmények azonban úgy hozták, hogy ez a szép szál, nagyon sokak által szeretett, több mint kétméteres legény halt meg. Lehet, hogy éppen helyettünk is. Abban az értelemben, hogy azon az éjjelen éppen ő volt - mint hallottuk… - rosszkor, rossz helyen.

Csak az a baj, és ez most már egyre nagyobb baj, hogy túl sokszor vagyunk mindannyian rossz helyen, és még csak nem is tudunk róla. Csak az a baj, és most már egyre nagyobb baj, hogy egyre kevésbé van „jókor”, mert az ember nem is sejti, de rendre az derül ki utólag, hogy ez is, az is „rosszkor” van és volt. Csak az a baj, és most már egyre nagyobb baj, hogy lassan, de nagyon biztosan meg kell tanulnunk, hogy a lehető legkevesebb közünk lehet annak befolyásolásához: mi történik velünk. Az ember például eredetileg meccsre megy, de utólag a másnapi tévéhíradóból megtudhatja, hogy egy éppen megkezdett etnikai polgárháború nyitányának lett akaratlan részese. Az ember metróra száll, de belebotlik egy olyan, zászlókkal felszerelt alkalmi politikai közösségbe, amelynek éppen ebben a tíz percben van kedve a közlekedő közönség terrorizálására, s csak aközött választhatunk, hogy: nagyon, de nagyon sürgősen, a következő megállónál kiszálljunk-e, vagy megkockáztassuk alkalmi megveretésünket. Az ember elmegy a társa gyermeke megszületését megünnepelni, és nem sejti, hogy ezzel a döntéssel éppen a halálos ítéletét írta alá, mert - ott sem volt ezen a tárgyaláson. Legalább tanú lehetett volna, hamis tanú, saját igaz pörénél… de nem. Ez sem adatik meg.

Ez idő szerint húsz ember nem tudja, hogy közülük ki szúrt, rúgott, ütött. Néhány hónap múlva tán az derül ki, hogy a gyilkosnak találtatott gyanúsított egyébként nagy rajongója volt a veszprémi csapatnak, különösen tisztelte az elhunytat, gyakran megtapsolta rendkívüli sportteljesítményét, és tehetetlen dühében legszívesebben kinyírná azt a szemétládát, igen, a gyilkost, aki ekkora károkat okozott a két nép viszonyának, a sportnak, Veszprém városának, és nagyon röstelli, hogy ez a gyilkos éppen ő maga…

Szól az Il Silenzio, az emberek néhány pillanatra elcsöndesednek, a tömegben rengetegen sötét gyászruhában jöttek, s középen meg egy csapatra való fiatalember, tucatnyi erős ember kapaszkodik egymásba. Van, aki lehajtja fejét, mert nincs olyan erő, amivel ki lehetne bírni a Szembenézést - mivel is? Van, akit nem zavar, ha ország-világ, tévénézők százezrei is látják, hogy sír. Olyan emberek sírnak lenn a pályán, akik sok éve a legelképzelhetetlenebb fizikai fájdalmakat is nyilvánosan szokták elviselni. Izomszakadást, törést, rettenetes rándulást, többméteres zuhanások sebeit.

Sötét borul a sportcsarnokra, csak Marian Cosma képe világít a nézők fölött. Il Silenzio, szóval: Takarodó. Búcsú. Nemzeti himnusz helyetti alkalmi himnusz, mert nemzetközi. Kívánságműsorok kiirthatatlan kedvence, minden korosztály által jól ismert zenei nyelv. Leszállt az este, véget ért az utazás, nyugdíjba ment valaki, kedvesünk hiába vár minket vissza, leszerel az ezred, leváltják Kádár Jánost, Fedák Sári százéves lenne, ha volna. Majd fél évszázada hallgathatjuk ezt a dalt, a lehető legkülönösebb helyzetekben. Negyven évvel ezelőtt a katonaságnál Kiss István honvéd minden este - talán fél nyolctájt - leballagott a kalocsai laktanya túlméretezett udvarának főutcájára, vitte magával otthonról elhozott trombitáját, és elfújta a Takarodót, az Il Silenziót. Kivételes percei voltak ezek mindig a napnak, mert erre a rövid időre alábbhagyott, sőt szünetelt a végtelen dresszúra. Egy dallam erejéig nem az erőszak uralkodott, hanem a békesség. Kiss István tudatában volt páratlan szerepe fontosságának, és úgy készült az esténkénti fellépésekre, mint a legnagyobb művészek a premierre. Percekkel előtte már félrevonult, koncentrált, s a többiek is - az ebben a körben egyébként nem nagyon gyakorolt - tapintattal tűrték a magánjellegű ceremónia előkészületeit.

Itt szoktam meg ezt a dallamot. Nem megszerettem, hanem megszoktam. Szeretnem nem lehetett, mert nem voltam képes megbocsátani Nini Rosso szerzeményének, hogy 1965 őszén bepofátlankodott az angol slágerlistára. Még szeptemberben fölkerült, s hét héten át nem is tűnt el a húszas listáról, legjobb helyezése a hetedik hely volt, az október végi összesítésben például a nyolcadik helyen állt. Igen ám, de mögötte, a kilencedik helyen az a Get no volt, amelyik szeptember elején még a listák élén állt. Tizennégy éves koromban nekem meg nem voltak annál fontosabb feladataim, mint hogy ilyen jellegű összefüggések kozmikus jelentőségének elemzésével töltsem az időmet. Igaz, éppen ekkor volt a rock, a britpop aranykora. S egyszerűen ízlésficamnak éreztem, határsértésként éltem meg azt, hogy mit keres egy olyan listán az egészen másféle zenei világot képviselő Il Silenzio, ahol májusban még a Ticket To Ride, novemberben meg a Get Off My Cloud vezetett. Fogalmam nem volt arról, hogy időnként a középosztály, sőt a középkorúak is vesznek lemezeket, s a listákat az eladási adatok alapján állítják össze, azt hittem, hogy zenét kizárólag a tizenévesek hallgatnak, a felnőttek meg valahol a távolban dolgoznak.

2009. február 15-én, vasárnap este Veszprémben azonban nagyon is helyén volt minden. Egy olyan világban, ahol amúgy semmi nincs a helyén. Egy csapat lejátszotta azt a nagyon fontos meccsét, amelyet a józan ész minden szabálya szerint nem lehetett, s nem kellett volna lejátszaniuk. Nem egészen negyvennyolc órával korábban ezek az emberek együtt temettek a bukaresti temetőben. S ez a csapat olyan játékkal nyert, amit soha nem fog senki elfelejteni, aki ennek a mérkőzésnek legalább az utolsó tíz percét látta. Ez nem sport volt, hanem annál sokkal több. S a közönség is méltóvá vált e különleges pillanathoz. S a búcsú is így lett teljes. A lejátszott és megnyert győzelemmel, a könnyekkel, a méltósággal viselkedő közönséggel. S ekkor még az Il Silenzio is a helyére került. Búcsú is volt, attól és azoktól, akik ezt megérdemlik. S takarodó volt azoknak, akiknek egyetlen feladatuk csak a csöndben, nyom nélküli eltűnés lehet. A meccs utáni negyedóra az elmúlt évtized egyik legszebb, legemlékezetesebb idejévé vált. Ilyennek kéne lennie egy egész országnak. Normálisnak olyankor, amikor már minden, de minden elviselhetetlenné vált. Egy vasárnapi estén volt ennek az országnak egy kézilabdacsapata, meg a hozzá fölnőtt közönsége. Biztató pillanat volt. Hátha egyszer ország is lesz, meg nép is hozzá. A Takarodó most a többieknek szólt, azoknak, akik mindezt nem értik. Milyen kár, hogy nem játszhat ez a veszprémi csapat mindig és mindenütt helyettünk. Amíg mindannyian föl nem növünk a Feladathoz.