Szintén zenész

Megyesi Gusztáv

2009. 02. 11. · Hócipő 2009/03

Hogy őszinte legyek, teljesen hidegen hagy, hogy ki és milyen dallal képviseli Magyarországot az idei Eurovíziós Dalfesztiválon. A zenei színvonal leginkább a hatvanas évek NDK-s esztrádműsoraiéra emlékeztet, másrészt ez a „népek dalversenyének” is kikiáltott rendezvény leginkább arról a zenén túli tényről tanúskodik, hogy Európa mobiltelefonnal rendelkező népessége nagyon nem szívleli a magyar róna lakóit, sőt, amint azt két évvel ezelőtt Rúzsa Magdi indulásakor tapasztalhattuk, a szavazáskor még az elcsatolt területek magyarjaira se nagyon számíthatunk.

Ráadásul, mint ismeretes, az idén is botrányosra sikeredett a magyar dal kiválasztása. A szakmai zsűri a Magyar Televízió bevallása szerint hét óra alatt hallgatott meg több mint száz szerzeményt, ezeket összehasonlította, mérlegelte, anélkül, hogy egy percre is lankadt volna a figyelme, majd a rendkívül alapos összevetés után sikerült első helyre kihozniuk azt a dalt, ami pár évvel ezelőtt egy tévéműsor révén Svédországban már szinte slágerszámba ment, csak jobb, ütősebb előadásban. Ami a kiírás szerint eleve kizáró ok az eurovíziós indulásnál; az most más kérdés, hogy a nóta egyik szerzője, bizonyos Figge Boström is megéri a pénzét, mert elfelejtett szólni az ifjú magyar előadónak, Márknak és a menedzserének, de hát a világ legnagyobb zeneszerzőivel megesik ez néha.

Ám akkor is. Hogy a csodában van az, hogy összeáll egy grémium, sőt a Magyar Televízió közleménye szerint „neves szakemberekből álló zsűri”, amely aztán egy nap alatt ledaráltatja magának a jobbnál rosszabb számokat, ám egyetlen tagjának se jut eszébe, hogy a laptopján beüsse a Google keresőjébe a szerző nevét és a dal címét, miegyebet, mert ugyebár soha nem lehet tudni. Az énekesről s főleg a menedzseréről nem is szólva. Már csak önvédelemből is ellenőriz az ember, hiszen tudjuk, hogy mi folyik a világban, pláne a könnyűzene világában, és azon túl is. Épp most hallottam, hogy létezik Magyarországon olyan egyetemi szakdolgozat, amelyik már harminckét diáknak hozott diplomát a legkülönfélébb felsőfokú intézményekben, ráadásul ugyanaz a szakdolgozat a jelestől az elégtelenig minden létező minősítést megkapott már; ennek a világnak szerencsére vége, ma már elkészültek a lebuktató programok; jellemző, hogy Magyarországon fejlesztették ki őket. Én nem vagyok egy nagy google-s, de midőn az egyetem újságíró szakán egy-egy hallgató nemhogy szakdolgozatot, de egyszerű cikket ad be mint az ő saját, külön bejáratú írásművét, már ütöm is be néhány sorát a keresőbe.

Nem véletlen tehát, hogy amint bejelentették a győztes dalt, a You Tube-on már ment is a dal svéd eredetije, s még nem bukott le a nap, amikor Európa már a magyar könnyűzenei szakértőkön röhögött.

Azért mondom mindezt, mert a zsüriéhez hasonló tevékenység űzésével egyszer már magam is megjártam. Mint a legelső Opus-díjasok egyike, én lettem ennek az újságírói kitüntetést odaítélő kuratóriumnak az elnöke. Minden évben egyszer összeültünk a sajtónap előtt, és mindenki felírt tíz-tíz nevet egy cetlire, majd szavazás után tizenkettőre szűkült a mezőny, újabb szavazás után hatra, végül így maradt meg a három győztes.

Farkasházy és Váncsa kollegák a tanúim, hogy az egyik évben egy Valentin nevű ember került fel a listára, akit aztán az összes kurátor továbbjuttatott a tizenkettőbe, majd a hatba, s csak akkor jutott eszébe valamelyikőnknek, hogy megkérdezze: ismeri-e valaki ezt az illetőt? Senki sem ismerte, nem is hallott róla. Kiderült, hogy ilyen újságíró nem létezik, valaki szórakozásból írta fel a papírra, hogy aztán mindenki lelkifurdalás nélkül továbbjuttassa, teljesen logikusan egyébként, hiszen minthogy ismeretlen volt az illető, eleve senki se utálta, s még csak kurátortárs emberének se tarthatta, hogy kigolyózza.

Azóta is szégyellem magam, hogy át lettem vágva, hogy nem voltam óvatos és főleg lelkiismeretes; akárhogyan is veszem és magyarázom, a kívülállók szemében a zsűri kollektíve és egyénileg is szart az egészre.

S most is azt gondolom, hogy a Szulák Andrea, Lengyel Zsolt, Szűts László, Gundel Takács Gábor, Harsányi Levente alkotta zsűri is szart erre az egészre, mellesleg nyilván tisztességes tiszteletdíjért. Az első három tagnak ráadásul tényleg van köze a könnyűzenéhez, tehát elsősorban nekik kellene szégyellniük magukat, ami persze eszükbe se fog jutni. A Magyar Televízió szerint egyébként Gundel Takács Gábor és Harsányi Levente is zenei szakember, amivel nem vitatkoznék, hiszen én magam is neveztem már fatális tévedésből kifolyólag szakembereknek a Magyar Televízió vezetőit.

Mint jeleztem már, a legkevésbé a győztes magyar dal és sorsa érdekel, ami pedig a botrányt illeti, nincs is itt semmiféle botrány, mert hogyan is lehetne. Olyan országban, ahol jóravaló háziorvos tizenöt késszúrást agyvérzésnek diagnosztizál, ahol a felújított vágányokon csak úgy tudnak elmenni egymás mellett a villamosok, ha kárt tesznek egymásban, teljesen természetes, hogy az ország könnyűzenéjét reprezentáló dalt a lehető legzártabb körben kapkodva, és ki tudja, milyen érdekek nyomására választják ki, ráadásul nem is a könnyűzenei élet legjobbjai; miért éppen egy zsűri dolgozna tisztességesen.

Csakhogy én emlékszem még például a kezdő sportriporter Gundel Takács Gáborra, aki bármilyen, addig ismeretlen sportág közvetítését kapta meg a sportcsatornától, a legapróbb részletekig felkészült, nem felejtve el semminek sem utánanézni. Álmában se gondolta volna az ember, hogy ez a tehetséges tévés szép lassan mindenhez odaadja a nevét, egyszersmind a szemünk előtt játszva el a tehetségét.

Harsányi Leventéről nincs mit mondanom.