Csatorna töltelék - 2009/02
Para-Kovács Imre
2009. 01. 28. · Hócipő 2009/02
Dinoszauruszok építették a piramisokat? - milyen izgalmas kérdés, nem beszélve a következményekről, midőn a helyes választ betemeti a világ legszárazabb sivatagjának homokja, oszt jó napot. Mondjuk, boldogtalanok vagyunk, de szeretnénk válaszainkra kérdéseket kapni, tipikus eset: Para-Kovács Imre vagyok, vajon mi lehetett a teremtésben az a kérdés, amire én vagyok a válasz. Talán, talán... De az emberek, a magyar emberek ismeretekre vágynak, ezért van nekik rengeteg ismeretterjesztő csatornájuk, amiből az ismereteket, mint mennyből az angyal, leszívják, és innentől kezdve okosabbak lesznek. Ha.
Hosszú és odaadó vizsgálódásom során arra a következtetésre jutottam, hogy az ismeretterjesztő csatornák nézői legalább annyira lesznek ostobábbak, mint okosabbak, tehát kiegyenlíti önnönmagát az információáradat, és óvatosan, akár a tobozon szteppelő wombat, eszükbe sem jut a televíziós csatornáknak, hogy eszet osszanak.
Osszon, akinek nincs bora! Ez a fekete zongora. Leül az áldozat, mondjuk, gyermek, szűz, avagy legény, és nézi a csatornák töltelékét, abban a meggyőződésben égve, miszerint az okosság odaát van, aztán kapja, amit kap.
Tévénéző vagyok, tessék, itt ülök, kapjam, amit kapok.
Dinoszauruszok építették a piramisokat?
Finoman jelezném, hogy a kérdés feltevése már bűncselekmény, nem érdekel a nézettség, nem érdekel a hülyék tapsoló serege.
A fények égnek, mégis tök sötét van, mintha egy debil rángatná a reflektorát, és direkt csak oda világítana, ahol sötét van, és ha nem látna semmit, boldogan azt üvöltené: nem látok semmit, ugye?! Nem a dinoszauruszok építették a piramisokat, nem az ufók rajzoltak Dél-Amerikában, nincsenek kristálykoponyák, nem hagytak jelet azok, akik nincsenek, tehát egyedül vagyunk - már ha jelenthet egyedüllétet a hétmilliárdos tömeg, aminek önkéntelenül is részei vagyunk, még ha nem is akarjuk, tűrjük -, egyedül, magányosan, egy a milliárdból, de a felelősség adott.
A gondolkodás képessége, a változtatás képessége, a képesség képessége emberibb, mint képzelnénk, de élni vele kegy, adomány, csak a kiválasztottak képesek tudni azt, amit tudni képtelenek.
Amikor az ismeretterjesztőnek nevezett csatornákon léha és botor szerkesztők elhintik a kételkedés magvait, amikor csak úgynevezett kérdéseket tesznek fel a piramisok és dinoszauruszok összefüggésében, úgy képzelik talán, hogy a tudás útját egyengetik, az ismeret ösvényeit tapossák szélesre, azonban épp a tudatlanság és az áltudományos meggyőződések rettenetét terítik szét a tv előtt ülő családanyák és kamaszok között.
Boldogtalan vagyok picit, mert tudásom és tapasztalatom arra késztet, hogy innentől kezdve egyetemlegesen és mindenestől megtagadjam ezen csatornák munkásságát, tekintet nélkül a „kisebbik rossz” elméletére, mivel a tudásban nincsenek kompromiszszumok: aki hülyeséget terjeszt, az a hülyeséget segíti hatalomra, akármit is mond, akármit is tűz zászlajára, de hogy a teljes elbutulás tengerében bójaként fel-felbukjunk a hullámokból, mintegy jelezve a zátonyokat, ám az öblöket is, örömmel jelentem be: Szilágyi János visszatérését az elektronyos médiákokban.
Szilágyi János az intelligencia garanciája és utolsó bástyája ebben a Fekete Pákótól sújtott világban, egy lehetőség, egy esély, hogy talán mégsem a legbutább trollok fogják kezükbe venni estéink bearanyozását. Egy hang, egy ember, aki kérdez, és aki kíváncsi is a válaszokra, aki talán sztárt csinálhat abból is, aki nem médiakompatibilis alapértelmezésben, és hülyét csinálhat abból, aki jelenleg tündöklik a fehér fajanszról visszaverődő fényben.
Köszönet az ATV-nek, hogy bevállalták ezt a húzást, holott tudvalevő, hogy Szilágyi János önjáró médiaegyéniség, és nem fogja kiszolgálni azokat a politikai érdekeket, amelyek esetleg kézenfekvőnek tűnnek. Most, hogy a televíziózásnak végre vége, és már csak a vidék tartja el a kereskedelmi csatornákat, de ez az időszak látványosan lerövidül, mivel hamarosan az internet megöli a hagyományos televíziózást, kénytelen vagyok sátáni kacajjal és a kereskedelmi tv-k sírján történő táncolással kifejezni örömömet, hogy ez a dolog, amit a kilencvenes évektől kezdve Magyarországon kereskedelmi televíziózásnak hívnak - döglött.
A pénzüket persze nem tudjuk visszavenni, nem fogják visszaadni maguktól: jókor voltak jó helyen, de ha végre végleg elindulunk a Marsra, és elhagyjuk ezt a Földet, csak azokat visszük magunkkal, akik tettek valamit a jövőért.
Mert ennek vége, romok és szennyek és szemét és hulladék, és aki tette, majd egyszer talán szembesül ezzel, amikor az indítórakéták lángcsóvája elkezdi perzselni az állványt, és az felizzva összeomlik végleg... És akik itt maradnak, azok nem véletlenül kiválasztottak lesznek, mi választjuk ki őket, hogy a helyzetbe belehaljanak.