Nyilas hatalomátvétel, most!
Uj Péter
2009. 01. 28. · Hócipő 2009/02
Még előtte voltam a karácsonyi ételmérgezésnek, pontosan huszonnégy órával előtte, tehát 2008. december 23-án este, amikor a család többnyire síkideg állapotban csomagolt, vágott, és kötözgette a dőlni készülő fenyőt valamilyen bútorhoz - a profi világbajnokság első körében sima 0-3-mal kiesett Bezzeg Nándi, és ezzel több örömöt, izgalmat, gyönyörűséget okozott énnekem, mint az eddigi összes vízilabda- és kajak-kenu-aranyunk. Már bocs. De tényleg.Bezzeg Nándi volt az első kelet-európai versenyző (na jó, vele egy időben ott volt még egy közepesen orosz csaj meg egy félszerb osztrák), aki a profi dartsszövetség (PDC) világbajnokságán főtáblán indulhatott. Ha most úgynevezett magyar futballszakember lennék, és valami külvárosi autókereskedés hímezte volna logóját a zakóm hajtókájára, olyasmiket mondanék, hogy Nándi nem játszott alárendelt szerepet, kicsit talán nyomasztotta a tét, nem szokta még a nagy versenyek hangulatát, különben is a részvétel a fontos meg a satöbbi, de ilyesmiket nem mondok nyilván, mert nem őrültem meg, hanem felhőtlenül tudtam örülni annak, hogy a 37 éves jászladányi anyagbeszerző, tizennégyszeres magyar bajnok nyilas tulajdonképpen simán kikapott Vincent van der Voorttól, a világranglista 19. helyezettjétől. A darts ezért a legjobb sport 2009-ben: mindennek mindig lehet örülni. Háromezer ember vedel hosszú asztaloknál a nézőtéren, nem is sportversenynek tűnik elsőre, hanem Oktoberfestnek, Dáridónak, csak nincs korpulens trombitás, se matrózpólós harmonikás, hanem pocakos férfiak állnak egy dobogón rikító ingekben, és nyilaznak.
Voltam én futballszurkoló, kosárlabdadrukker meg mindenféle, tudom, miről beszélek. A szurkoló alapállapota minden sportágban az idegbaj, a frusztráció, a gyűlölet, a rettegés, hogy jön az a szemét ellenfél, és valami mocskos trükkel, nyilván teljesen jogtalanul győz, jogtalanul, aljas módon, hiszen az én csapatom azért az én csapatom, mert a világ legjobbja, nem kaphatunk ki tisztességes küzdelemben, csak valami égbe kiáltó igazságtalanság, csalás vezethet a vereséghez, akkor leszakad az ég, az katasztrófa, azonmód bosszút kell állni, bármivel, ami kezünk, szájunk ügyébe esik, legyen az egy öblös kurvaanyád, aerodinamikus metrófogantyú vagy petárda. És ha győzünk, akkor sem a kellő mértékben, akkor sem alázódik meg a szemét, nyomorult ellenfél annyira, mint amennyire megérdemelné. (Következésképp: kurvaanyád, fogantyú satöbbi.) És akkor a bíróról, minden létformák legaljasabbikáról még nem is beszéltünk.
Na, dartsban ilyen nincs. Dartsban szénrészeg drukkerek vannak, akik együtt üvöltik a helyi műsorközlővel (de szép magyar kifejezés), hogy szááááz- nyolcvan, mármint az a maximális érték, amit egy körben dobni lehet, az olyan, mint ökölvívásban a megrendítő erejű ütés vagy futballban a harmincméteres szabadrúgásgól. (A bunyóból különben is átvettek több show-elemet a profi dartsosok: bevonulás, bevonulózene, csajok - nem bikiniben ugyan, kicsit jobban felöltözve -, érdekes hanghordozású ceremóniamester.) Régebben még dohányozni is lehetett, vicces volt, alig lehetett látni a táblát meg a játékosokat a füstben, és akkor még a játékosok is sörözhettek, de ma már profizmus van és víz, cigi nincs.
Nándi (becézem, ahogy a sportolóhősöket szokás) kiesése után néhány nappal már koleszterinmérgezetten, fülemben doboló 180/110-zel, élőben láthattam (Sport1 vagy 2, mindegy), ahogy Ramond van Barneveld, százkilencven centis, százhúsz kilós, negyvenegy éves, postás foglalkozású hágai lakos kilenc nyílból megdobja az 501-et (az olyan, kábé mint negyvenről zsinóron beollózni), és akkor az egész londoni Alexandra Palace táncra perdül, szambázza a foxtrottot, lenget mindent, amit lehet, és üvölt, üvölt, üvölt. És ez még csak az elődöntő volt, a döntőben jött minden dartsrajongó meghaladhatatlan kedvence, a sportág Peléje, Elvis Presley-je és Einsteinje, Phil „The Power” Taylor, egy kis köpcös negyvenes (negyvennyolcas) férfi Stoke Cityből, Anglia legkeményebb vidékéről, ahonnét gyilkos extrémmetál és hardcorepunk zenekarok szoktak származni, a tönkrement brit nehézipar fellegvára, munkanélküliként volt ideje kocsmázni, a kocsmákban dartsozni, ma tizennégyszeres világbajnok, több száz nagy verseny győztese, évente félmillió és egymillió font között keres a dobálással, mert a dartsban, kérem, van pénz. Egyre több pénz. Ha létezik népmesei hős a mai profi sportban, Phil Taylor az. Alkarján sittes minőségű tetoválások, nagy pocak, ritkás őszes haj - az angol ipari munkás józsefattilásabban: proletár; kövérlászlósabban: proli) élő szobra. És úgy hajítja a nyilat, ahogy senki. Minden angol kocsmában ilyen figurák hajigálják kicsit benyomva, cigiről cigire gyújtva, holtfáradtan a meló után, hogy a tizedik sör környékén, jó esetben tíz-tizenöt fontnyi, haveroktól elnyert pénzzel hazakacskaringózzanak, otthon leosszanak az asszonynak egy nagy sallert, és másnap reggel fejfájósan vonszolják magukat a gyárba újra. Gondoljátok meg.
A darts az a sport, amit még érdemes nézni 2009-ben is. Persze ahogy a közvetítések szaporodnak, ahogy a megnyerhető pénzek nőnek, úgy tűnnek majd el Phil Taylorok (mert van ebből a pocakos proliformából vagy még tucatnyi kisebb klasszis), és jönnek majd a hosszú kezű, kétméteres, halálpontos tizennyolc évesek, tíz éven belül nyilván a kínaiak, a gyári menők, hiperszálas szupravezető atomnyilakkal, halálra vernek mindenkit, megdöntenek minden rekordot fapofával, és olyan unalmasak lesznek, mint egy Milan-Juventus. A kocsmákban meg kénytelenek lesznek kitalálni maguknak valami új játékot a pocakos melósok.