Számlalottó
Megyesi Gusztáv
2009. 01. 14. · Hócipő 2009/01
Alig léptünk az új esztendőbe, máris megvan az év első hőse, s mindjárt egy asszony: B. Kornélia, ötvenöt éves könyvelő. Azt írja róla méltató cikkében az újság, hogy „a fiatalos nagymama az év eleje óta nagyon figyel, hogy a fodrásznál vagy a kozmetikusnál is biztosan kapjon számlát, hiszen egy szelvény a kormány Tiszta Haszon programjában most akár egymillió forintot is érhet. - Eddig sosem kértem számlát, de most minden szelvényt elteszek - mondta a nagymama, aki - ha Fortuna kegyes lesz hozzá - unokájára költi a pénzt.”Mint ismeretes, január elseje óta azok, akik valamely lakossági szolgáltatásról, példának okáért villany- vagy gázszerelésről, bojlerjavításról, szobafestésről és mázolásról vagy éppen fodrásztól, műkörmöstől, szoláriumostól számlát kérnek, majd ennek számát a kibocsátó cég adószámával elküldik sms-en vagy e-mailben a megadott címre, havonta egyszer sorsoláson vesznek részt, aminek a végén boldog és becsületes adózóként akár egymillió forintot is nyerhetnek.
A bolondnak is megéri.
Főleg, hogy ugyanaz a személy akár száz számlát is beküldhet havonta, akárha kombinált lottószelvényt állítana ki; jobban mondva ezért a szerencsejátékért egy árva fillért sem kell fizetni, tehát ingyen juthat hozzá az adózó a főnyereményhez, ráadásul úgy, hogy közben önmaga, anélkül, hogy észrevenné, kifehéredett, mégpedig hazája gazdaságával egyetemben.
Az egész számlalottónak ugyanis ez volna az értelme. „A kormány - idézek a beharangozóból - a játék segítségével szeretne megálljt parancsolni a feketegazdaságnak. A szakértők szerint az akció a teljes problémát nem oldja meg, viszont segíthet a lakosság szemléletváltásában.”
Na most a fél ország ezen röhög, sőt az ellenzék egész kampányt alapoz erre a nemzetgazdasági lottózásra, jelezvén, hogy a kormány nemcsak tehetetlen, de most már elveszítette maradék józan eszét is.
Ám én őszintén szólva nem értem, hogy mi a baj a számlalottózással. Hiszen kormány nem volt még a földön, amelyik ilyen egyértelműen demonstrálta volna, hogy ebben az országban már egymillió forinthoz hozzájutni is kizárólag szerencse kérdése. Mint ahogyan nem a képesség, de legfőképp nem a teljesítmény dönti el azt sem, hogy a társadalom tagjai a hierarchia éppen melyik fokán végzik. Kizárólag a szerencse dönt az ember sorsa felől, szerencsén értve azt, hogy már eleve hová születik az ember, s földi pályafutása során maffiaszerű vagy nincstelenekből álló közösség veszi őt körbe. Miképpen a hülyéből és a tisztességtelenből éppenúgy lehet milliárdos, mint hajléktalan, vagy az okosból és tisztességesből szintén, a fodrásznál öntudatosan számlát kérő állampolgár is pontosan a szerencse függvényében kap vagy nem kap egymillió forintot.
Ráadásul itt nem csupán arról van szó, hogy mondjuk beküldi tízezer belelkesült ember nyiratkozás után a fodrásztól kapott számlát, és akkor a tízezer becsületes, frissen nyiratkozott ember közül tíz becsületes nyer, hanem ennél már ez a játék is bonyolultabb, illetve, hogy úgy mondjam, életszerűbb.
Ha én most lemegyek a lakóhelyemhez legközelebb eső számlagyárba, amelyik történetesen éppen egy vendéglátó-ipari egységben működik, ugyanazt látom, mint tavaly, tavalyelőtt, sőt tíz évvel ezelőtt. Hogy ha nem volnék evás, húszezer forint ellenében kapnék a számlagyártól mondjuk szobafestés utáni százezer forint plusz áfáról szóló számlát, amiben hiba nem volna, legalábbis adóellenőr abban hibát még nem talált a tíz év alatt. Akkor én ezzel a vásárolt számlával haszonhoz jutnék, hiszen költségelszámolás után kisebb adót kellene befizetnem, ám mindezt még további egymillióval is megfejelhetném, mert ugyan már miért ne indulnék én is a számlagyár számlájával az össznépi számlalottón.
Amivel csak azt akarom jelezni, hogy ha a lakosság most egy emberként beváltva a kormány számításait, hirtelen hóemberré fehéredne és nyakra-főre küldené be a számlákat a Szerencsejáték Zrt. kormánylerakatába, minek következtében a költségvetés év végére 200 milliárd forint többletbevételt könyvelhetne el, akkor az én százezer forintos számlavásárlásom mindjárt elenyésző csintalanságnak számítana az össztársadalmi haszon mellett, ráadásul példámmal, hogy beszálltam a játékba, másokat is erre ösztökéltem, a lakosság a jó példát követve tömegmértekeben követelné ki szolgáltatóitól a számlát, én még kormánykitüntetés gondolatával is kacérkodnék. Sőt, nemzetgazdasági szempontból az volna a legpraktikusabb, ha egyenesen a vecsési számlagyár reaktiválná magát, és annyit nyerne a sorsoláson, amennyit nem szégyellne; ez pontosan kifejezni a honi viszonyokat.
De nem ez a baj. Hanem, hogy a számlalottó-propaganda fő alakjául pont egy könyvelőt választott az újság. Holott a könyvelő olyan, mint az ember orvosa vagy ügyvédje, neki az állampolgár sohasem hazudik, sőt a legfőbb bizalmasa, gyóntatója és tanácsadója, aki ennek fejében kizárólag olyan tanácsokat ad bizalmasának, amikkel ő jól jár, s orcáját átjárja a feltétlen bizalom és optimizmus ragyogása.
Következésképpen egy könyvelő asszony nem fog soha olyat mondani a fodrásznak sem, hogy adjon neki számlát, mert indulni akar a sorsoláson, hiszen tudja, hogy a feketegazdaság az nem valami ördögtől való intézmény, hanem nagyon is valóságos társadalmi újraelosztás, amiből azonban igen bölcsen ki van hagyva az állam. Erősen feltételezhető, hogy ezt már a könyvelő unokája is tudja.