Szegény Lothar...
Kéri László
2004. 01. 06. · Hócipő 2004/01
Az ötlet alapjában véve jó. Végy egy olyan nyugati futballhírességet, akitől leendő ellenfelünk már magában is megrettenhet. Végy egy olyan német sztárt, aki az elmúlt húsz-huszonöt évben számtalanszor bebizonyította már, hogy "csak a győzelmet tudja elfogadni". Ezt maga Mattháus nyilatkozta a Nagy Hír nyilvánosságra hozatala alkalmával. Mi pedig készséggel elhittük neki, hiszen élénken emlékszünk Gary Lineker szomorkás definíciójára, miszerint: a futball az a játék, amiben 22 ember kergeti a pályán a labdát - és a végén mindig a németek nyernek... Mi csak tudjuk. Fél évszázada tudjuk, vagy inkább ezer éve? (Bár, éppen Lothar kapcsán rémlik föl az embernek egy néhány évvel ezelőtti - 1999-es? - május, amikor Mattháus is megtapasztalhatta a BEK-döntőben, milyen érzés is az, ha a csapat a már megnyertnek látszó meccset a kilencvenedik percen túl veszíti el, - de, hagyjuk ezt.)Az ötlet alapjában véve jó. De, továbbfejleszthető. Mi lenne például, ha igazán biztosra szeretnénk menni? Demján Sándor és az egész százas magyar hírlapos lista igazán hozhatna további áldozatokat a nemzeti felemelkedés-önbecsülés-visszaszerzésének oltárán. A leggazdagabb magyarok mindegyike venne egy-egy kapust, hátvédet, góllövőt, jobboldali középpályást - szóval, egy egész nemzeti válogatottat. Csányi Sándor megvenné Casillast, Széles Gábor Nedvedet, Nagy Elek Tottit - és így tovább, egészen a tizennyolcas keret teljes feltöltéséig. Ettől kezdve már csak gyors honosítás kérdése lenne az egész, ennyit pedig Lamperth Mónika és Mádl Ferenc - a nemzeti egység újraértelmezése jegyében - igazán kiküzdhetnének. Ott állnánk a 2006-os vébé nyitányán egy teljes világválogatottal, a kalandozások kora óta nem szereztünk ekkora meglepetést Európa népeinek. Mindenképpen előre kellene menekülnünk, mert attól még, hogy Lothar a szövetségi kapitány - Dragóner nem lesz gyorsabb, és Gera továbbra is el fog tűnni negyedórákra a mezőnyben - a többiekről meg nem is beszéljünk.
Az ötlet alapjában véve jó. De továbbfejleszthető. Nem kellene megállnunk a labdarúgókudarcok gyors kiküszöbölésénél. Nézzen csak körül mindenki a maga háza táján. Itt vagyok pl. - én. Nem járna-e jobban az egyetem, ha szerződtetne helyettem egy rangos oxfordi professzort, aki világszínvonalon taníthatná a hallgatókat? Bár ők sem éppen világszínvonalon tanulnak. Helyettük is kellene venni-bérelni (?) százezernyi ázsiai egyetemistát, azoknak most nagyon jó a hírük minden valamirevaló amerikai egyetemen.
Igyekvőek, pontosak, megbízhatóak, és a végtelenségig terhelhetőek. A magyar egyetemista meg olyan... Magyar. Egyszer álmos, másszor éhes, olykor okos és jó dolgozatokat ír, néha meg hetekre eltűnik. Sok-sok ezer indiai, tajvani, kínai diákkal ezerszer hatékonyabb lehetne a felsőoktatás, Bokros Lajos is meg lenne elégedve vele, talán még finanszírozná is.
Esetleg otthon is folytatható az új magyar felemelkedés, helyettem is szerződtethetne a feleségem egy rendesebben kivitelezett férjet. Lenne egy hollywoodi katalógus, az elmúlt évtized legsikeresebb pasijaival, amiből felváltva, az alkalomhoz illően lehetne válogatni. Tom Cruise vinné le reggelente a szemetet, Bruce Willis cserélné ki a konnektort, arról nem is beszélve - hogyan vezetne Michael Douglas.
Vásárolni, közlekedni sem tudok ideális módon. A szemközti közértben bérelhetnének helyettem skandináv bevásárlókat, csöndes, fegyelmezett népség, soha nem lenne velük konfliktus. Trolik, villamosok megállóiban állhatna helyettem sort rendes angol utazóközönség is. Kellene a sok százezer zaklatott, fegyelmezetlen, lökdösődő és mosdatlan pesti utas helyett félmilliónyi vidéki angol BKV-alany. Rendesen állnának a sorban, nem reklamálnának, olvasnák újságjaikat, s ha elmegy az egyik tömött járat, akkor türelemmel várnának a következőre. Mennyibe kerülhet félmillió angol utas?
Szóval, az ötlet alapjában véve jó. De tovább kell gondolni. Szüntelenül. Hozhatnánk például egy rendes miniszterelnököt, tudjon válságot kezelni, legyen szórakoztató a tévében és a parlamentben is, csináljon gazdasági növekedést is, meg pénzügyi egyensúlyt is. Bérelhetnénk mellé egy jó kis, európai módon kulturált ellenzéki vezért is. Konstruktív lenne, a parlamentben naponta ésszerű javaslataival alázná meg a hatalmat bitorlókat, eleganciájával iskolázná le ellenfeleit. Kellene még hozzájuk nyolcmillió megfontolt, hidegfejű választópolgár is. Bizonyosan össze lehetne szedni ennyit - Dániától Skóciáig, Milánótól Hannoverig. Olyanokat, akiket nem lehet kampány idején átlátszó ígérgetésekkel becsapni, nem lehetne pártsüketelésekkel egymás ellen uszítani, olyanokat, akik minden körülmények között megőrzik a józan mérlegelési képességeiket.
* * *
Jó, hogy jön Lothar - csak nehogy túl hamar elmenjen a kedve. Értem én, hogy ő csak a győzelmet tartja elfogadhatónak. Azt is, hogy akik szerződtették, azok neki is - meg maguknak is - elhiszik: ennyi feltétlenül kell a csoda kezdeteihez, enélkül nem megy. Lothar most elutazott rövid időre, de - kapott sok-sok dokumentumot és tanulmányozza a magyar labdarúgás jelen helyzetét. Meglepődve fogja látni, milyen ritkán győztünk az elmúlt tíz-tizenöt év során. És milyen gyakran vesztettünk el olyan meccseket is, amelyek veresége előzetesen még a legrémesebb álmainkban sem vetődött fel. Ám nekünk ez is sikerült.
Lothar majd meg fog tanulni magyarázkodni. Merjünk nagyot dumálni. Bármi lehet itt még belőle.
Budapest, 2003 december végén