Jézus Jóska
Megyesi Gusztáv
2004. 01. 06. · Hócipő 2004/01
Állunk az óbudai Szent Péter Pál-templom előtt,
és már öt perce tart a dzsihád. Egy galambősz öregember káromkodik
talpig ünneplőben, de olyan erővel, hogy fején minduntalan megbillen a
kalap, a szomszédos paplak felé mutat, a kommunistákat emlegeti, hogy
azok se mertek ilyet megcsinálni az ötvenes évek elején, mint azok, ott
benn. A gyerek a karomon, tekintetével próbálja követni a galambősz
ember keze irányát, az persze célt téveszt, mert szintén galambősz
felesége a karjába kapaszkodva húzná el, hagyjad már, menjünk haza.Közben újabb emberek érkeznek, ők példamutatóan csendesek, csak a templom vasrácsát rázzák, karácsony másnapja van, délelőtt tíz óra, és a templom zárva. Valaki elszalad a paplakhoz, és nyomja a csengőt, mégis, hogy képzelik ezt, templomot karácsonykor bezárni; odabent persze semmi mozgás, jó, ez nem meglepő. Tíz perc telik el így, szép lassan mindenki hazaindul, csak mi téblábolunk a templom körül, megnézzük a kápolna bejáratát, de az is zárva. Még hallom, hogy valaki belerúg a vasrácsba, szemetezik egy csöppet ő is, azután elindulnánk mi is, igen ám, de merre. A közelben van bőven templom, ám az egyik görögkeleti, a másik evangélikus, távolabb egy református, nem messze tőle a metodisták tartanak valami bulit, viszont nekem a Szent Péter Pál-templom kellene, ráadásul itt és most, mert amikor én voltam két és fél éves, mint most a fiam a karomon, itt kereszteltek meg az ötvenes évek ellenére, igaz, a lehető legszűkebb körben. S egyébként is, ez a templom az enyém, ezt a templomot ismerem, itt volt tisztelendő úr Huber Frigyes, a Tiszi bácsi, mellesleg a szemközti szomszédunk, mindig rám mosolygott a szószékről, én visszanevettem, egész gyerekkoromban Tiszi bácsin mulattam, mert úgy húzta fel hálóingben, olyan mókásan reggelenként az erős rugózatú vászonrolót az ablakban, hogy azt hittem, egyenesen az égbe száll vele.
Nem keresztényezni jöttem a családdal a Szent Péter Pál templomba, nekem a Szent Péter Pál templommal nincs szerencsém. Amikor szentmisét rendeltünk apám halálára, akkor is tél volt, és a templomot akkor se nyitották ki, végül a kápolnába zsúfoltak bennünket, protekciónak is felfoghatnám. Ennek nem tulajdonítottam jelentőséget soha, nekem egyszerűen mindig csak pechem volt a ezzel a templommal, innét jött az a pap is, ráadásul késve, aki a nagymamám koporsója fölött Ambrus testvérünkről beszélt, s a végén még én vigasztaltam az elszámolásnál, hogy olyan nagyot azért nem tévedett, mert a nagyanyám végül is Ambrusné volt a nagyapám keresztneve után, ő egyébiránt Teréziára lett keresztelve, de ez nem változtat a lényegen, a nagyapám se így szólította őt, hanem, hogy mama, megszokva a szót unokáitól.
De nekem ide most mégis be kellene jutnom. A gyerek annak rendje és módja szerint megkapta Jézuskától az ajándékokat, és ebbéli örömének már verbálisan is hangot tud adni, csak Jézuska helyett Jóskát mond, egyszerűen Jóska jön ki a száján. Ezen az egész család rém nagyokat mulat, „ki hozta az ajándékokat? A Jóska”, csak én nem, a környéken él egy lehetetlen ember, nem szeretem őt, mert az utcán összefutva mindig a gyerek arcába csippent, ráadásul gügyög meg csücsörít hozzá; nehogy már az én fiam azt higgye, hogy ez az ember hozta neki azt a rengeteg szép ajándékot, a favonatot és a kétméteres fát is ideértve, mit fognak szólni az emberek, ha meséli majd, hogy a Jóskától kap mindent; jó, tudom, hogy a gyerek, miközben Jóskát mond, Jézuskát gondol, de hát a kisboltban már röhögtek ezen a Jóskán, aki mellesleg az utóbbi időben a feleségemet is erősen méregeti.
Minden tekintetben kellő érdekem fűződött tehát az igazi Jézuska megmutatásához, de ami nem megy, az nem megy, ez itt egy ilyen templom, Istennek ilyen szolgáival, egyébként is van otthon elég Jézuska-kép különféle könyvekben, a templomba lépve amúgyis csak régmúlt idők emlékei tolulnának fel bennem, hogy karácsonyok másnapján ugyanígy ültem apám ölében valahol az utolsó sorokban, mint ahogyan most a fiam is ülne az enyémben, ha nyitva volna a templom, tehát idétlen pá-pá-t intünk Szent Péter Pálnak, ráadásul mindjárt dél és harangoznak, és a tornyot sokkal jobban látni a házunk elől, mint a templom tövéből.
A ház előtti téren persze Jóska tűnik fel, már messziről integet, jönne megint gügyögni, s a gyerek arcába csippenteni; „a k. anyád, Jóska”, mondom egészen a fülébe hajolva amikor elhaladunk mellette, s már rég a lépcsőházban járunk, mikor még mindig ott áll csücsörítve.