Kivezetés az újságírásból (8)

Sándor György

2008. 12. 03. · Hócipő 2008/25

„A sajtóban a köznapok lehetőségein túl nyújtsunk feledkezést és megtisztulást, révületet és lelkesedést”

(A MICIMACKÓT OLVASOM)
Ezúttal az enyémet. Nem is Micimackót, Fülest. (Ha Bovaryné már nem lehetek.) Micimackó, Malacka és a Tao sem.

FÜLES SZOMORÚ VOLT,
hogy a többiek szomorúak lesznek.
Miatta.
Hogy ő szomorú.
De félt, mivel eleve olyan szerencsétlen,
ez a szomorúság már nem is tűnik fel rajta,
pluszban,
nem látszódik meg, hogy ő azon aggódik,
hogy a többiek miatta aggódnak,
hogy Fülessel történhetett valami,
mert már úgy látszik,
nem is aggódik miattuk,
hogy ők szomorúak Füles miatt.

Pedig Füles csak azért volt szomorú,
hogy a többiek ne legyenek azok azért, mert ő az.
De néha elfelejtette ezt,
és csodálkozott, hogy a többiek tudnak vidulni és mulatni,
és azt hitte, rajta mulatnak és vidulnak,
holott miatta tudtak vidulni,
mert ő nem vidult.

Ugyanis annyi vidulnivaló azért nem volt,
hogy mindenkinek jutott volna.
És ha a többiek már nagyon szerettek volna, ő az ő szomorúságukat is, mint egy OTP-t, átvállalta.

Hol Micimackó szomorúságát vette át, hol Malackáét, Bagolyét, Nyusziét, még a ragadozó Tigris szomorúsága is ráragadt, de egyoldalúan, mint egy szerződés, vissza már nem engedte Tigris ragasztani.
Ragaszkodott… Nem Füleshez, hanem ahhoz, hogy Fülesen maradjon. Ragadjon, mint egy légyfogón. Igaz, ő nem Tigris szomorúságát vette át, hanem Tigris miatt volt szomorú. (Hogy olyan „taszigálós”.)
A lényeg, hogy már percre be volt osztva Fülesnek, mikor kinek a szomorúsága az övé, annyira, hogy neki már egy pillanat ideje sem maradt a saját szomorúságára vagy vidámságára.
Pedig volt neki.
Saját külön bejáratú öröme.
Csak gondosan leplezte.

Még így is állandóan félt, nehogy elröhögje magát, éppen a legszomorúbb pillanatban, mert mindenki rajta kérte számon a saját szomorúságát. Ellenőrizték időnként, odacsöngettek, csak hogy panaszos hangját meghallják és megnyugodjanak.
Még meg is látogatták nagy ritkán, érdekből, ugyanis tudták, hogy - munkamegosztással - csak addig örülhetnek, ameddig Füles szomorú marad.

El is követtek mindent ennek érdekében,
nehogy véletlenül beálljon valami öröm Füles életében, mert akkor fuccs az övéknek.
Amolyan lelki szemetesláda-szerepet töltött be, ami már jó régen „bezetzt!”. Mert sohase ürítették.
Érte a poharat.
Még az ESTÉLYEN sem.
De azért Füles tudta például azt is, hogy Mackó szomorú lehet - elvileg -, ha ő nem örül.
Bagoly meg azt hitte, hogy valódi Füles öröme, és már semmi keserűség sincs benne, és így visszaszáll rá a sajátja (az angol keselyűje), ami úgy mardos - mindaddig, ameddig Fülesnek örülnie kell, még mackó PRAKTIKUS CSUPRÁNAK is
(ebben a nehéz gazdasági helyzetben).

De aztán mindenről megfeledkezett, és boldog volt. Hogy végre egy kicsit magától is szomorú lehet, és ebben a hangulatában állapította meg, hogy: „Szomorú, hogy a többiek ennyire tudnak vidulni.”
A többiek viszont, minél szomorúbb lett emiatt Füles,
annak arányában lettek egyre vidámabbak.
Mulattatta őket, mint egy klasszikus bohóc, aki minél mélyebben és őszintébben (ki nem mondjuk!) szomorú (na tessék…), annál jobban nevettet.
HA NEM IS CSEKÉLY
MÉRTÉKBEN.

KÖSZÖNÖM.
CSAK TRÉFA VOLT.
NINCS MIT.

Másodközlés.
Megjelent a Magyar Nemzet
Magazinjában.