Az emlékezés kútja

Smuzewitz Ilona

2018. 01. 03. · Hócipő 2018/01

A háború, amiben élünk, a szuverenitásról szól. A kormány szerint szuverén az az ország, amelyik önállóan képes dönteni a jövőjéről. De legfőképpen a múltjáról. A jövő mindig bizonytalan némiképp. A jövőbe még beleszólhatnak néhányan. A múlt viszont sajnos megtörtént. Ezért célszerű és fontos megmagyarázni.

Minden történelmi szenvedésnek oka volt és célja. Az volt az oka, hogy valakik megtámadták a magyar embereket. A célja pedig az volt a szenvedésnek, hogy Magyarország elérje a mai büszke, magyar és szabad állapotát.

Ezek a támadások ma is folytatódnak. Pedig a magyar emberek önzetlenül megmentették a Nyugatot. Megállították például a törököket. De ők, arrogáns muzulmán migránsokként, nem voltak hajlandók tudomást venni erről. És zavartalanul megostromolták Bécset. Nem tudhatjuk, mi történt volna, ha a magyarok nem áldozzák fel magukat. Lehet, hogy a törökök beveszik Bécset. És akkor most nem szélsőjobbos kormánya van Ausztriának. Hanem Erdogan-párti. A magyar emberek kormányának az sem okozna gondot. Tisztelné az osztrákok döntését. És üzletelne az oligarcháikkal.

A magyar emberek kormánya sokat tanult a történelemből. Megtanulta például, hogy ha nem akar ellenzékben lenni – márpedig a haza nem lehet ellenzékben –, akkor nyernie kell a választásokon. Ezért mindent el is követ. Ám nincs könnyű dolga. Mert az acsarkodók rendületlenül támadják Magyarországot.

A támadások egy része a magyar emberek történelme ellen irányul. Ezek a külföldi emberek el akarják venni a magyar emberek történelmét. És meg akarják mondani, hogyan emlékezzenek történelmükre a magyar emberek.

Ezért ellenezték, hogy a Szabadság téren felállítsák a nagyszerű emlékművet. Ami arra emlékezteti a magyar embereket, hogy Németország megszállta Magyarországot. És az lett minden baj eredője.

Addig ugyanis még rendben mentek a dolgok. A kormányzó kivételes államférfiként kormányozta és vezette az országot. A háborús szerepvállalása ugyan gyászos volt a mostani miniszterelnök szerint is, de ez sem árnyékolhatja be a sikereit. Elég sokan másként emlékeznek erre – de erről nyilván nem a kormányzó tehet. Nem lehet mindenkinek megfelelni. Ezt a mostani kormány is átérzi, hiszen állandóan támadják Brüsszelben. Ezért Orbán Brüsszelben is elismételte, hogy Horthy kivételes államférfi volt. Akkora, hogy a magyar embereknek egészen 2010-ig kellett várniuk, hogy hasonló kaliberre szavazhassanak.

Brüsszel és a migránsokat betelepítő Soros el akarják venni a magyar emberek múltját. Ezért sem tetszett nekik az Alaptörvény. Amiből kiderül, hogy a német megszállással megszűnt a magyar önrendelkezés. És csak az első szabad választásokkal állt vissza. A közte lévő időszakban nem volt magyar szuverenitás. Következésképpen nem volt magyar történelem sem. A magyar történelmet a mostani kormánynak kell helyreállítania. Az épületekkel és terekkel együtt. A Kossuth térrel kezdték. Mert az a Nemzet Főtere. És most pont úgy néz ki, mint a kivételes Horthy kormányzó idejében. Ő tervezte meg, hogy párásítóberendezés működjön a Parlament előtt, és tervrajzai alapján építették meg a mostanit.

A magyar embereknek meg kell védeniük a történelmüket. Mert Brüsszel és a bukott baloldali Obama káderei meg akarják mondani, hogyan emlékezzenek. És ebben Soros is a segítségükre van. Meg akarják mondani a magyar embereknek, kik legyenek a hőseik.

Pedig a magyar emberek döntöttek. Az ő hősük Dózsa. Mármint az igazi. A színművész. Aki gyerekként fegyvert fogott a Putyin-mentes, nem szerethető, nem dzsúdózó, Paksot nem építő szovjetek ellen. Szavaiban nincs okunk kételkedni. Mert ő mondta.

Szerencsére túlélte az ellenállást és üldöztetést. És a magyarok ünnepelhetnék.

Ha a hanyatló, értékrendjétől megfosztott, migrációs terrorban rettegő Nyugat ezt hagyná. De Brüsszel azt akarja, hogy ne Dózsa ellenállót ünnepeljék a magyarok. Hanem Pruckot. Mert állítólag Pruck van Dózsa fényképén.

Azt persze nem tudják elmondani, hogy került volna oda. Ehelyett inkább perelnek. Az autentikus Dózsa miatt. A magyar emberek most még példás önuralommal tűrik, hogy a bíróság döntse el, ki van a fényképen, a hős Dózsa vagy a nemhős Pruck.

Ám ha kell, készek újabb Nemzeti Konzultáción üzenni Brüsszelnek és Sorosnak, hogy nem engednek. Ha kell, további NN milliárdot is elköltenek az emlékezésre. Mert aki Dózsát támadja, az valójában a kormányt támadja.

Szabad az az ország, amelyik akkor emlékezik Dózsára, amikor csak akar.

Amelyiknek nem kell holmi fénykép, hogy felismerje hősét. Amelyik tudja, hogy a kormányzó, a kivételes államférfiú hibázott ugyan, de legalább határozottan vezetett. Lehet, hogy katasztrófába vezetett – nem vagyunk történészek vagy bírák, hogy ezt eldöntsük –, de legalább nem tétovázott közben.

A jó vezető akkor is irányít, ha éppen nem találja az irányt.

A magyar emberek pedig lassan nyolc éve mozgásban vannak. Ezért a vezetésre nem lehet panaszuk. Mert megnézhetik magukat.

A magyar emberek harcolnak. A szuverén történelemért. Mert ha ezt a küzdelmet elbukják, akkor talán már azt is megtiltanák nekik, hogy egy rektorjelölt Erwin Rommeltől válasszon idézetet pályázatához. Persze lehet, hogy náci volt, de tagadhatatlan, hogy odaadással és sikeresen végezte munkáját.

Már a szakértelemnek sem jár tisztelet?