Bohóctréfák

Megyesi Gusztáv

2004. 02. 17. · Hócipő 2004/04

Olvasom, hogy a lágymányosi konferenciaközpontban tumultuózus jelenetek játszódtak le az országértékelő beszéd után, s minthogy csak egyetlen ruhatár üzemelt, félő volt, hogy a szűk folyosón összepréselődött tömeg még éjfélig se jut a kabátjához. Ám ekkor előlépett a sorból Pintér Sándor, egykori belügyminiszter, és saját kezűleg bontotta el az egyik spanyolfalat, amit láthatóan hálásan fogadott a tömeg, egy fiatal pár meg is jegyezte, milyen kedves ez a bajuszos ember, sőt olyan ismerős is, mintha ő lett volna a belügyminiszter még a Viktor idején, csak sajnos a neve nem jut az eszembe.

Így múlik el a világ dicsősége. A bajusz, a határozott cselekvés kritikus helyzetekben, mint amilyenbe egy ruhatárba is kerülni bír az ember: marad, a név azonban a feledés homályába merül.

Nem tudom, mi van mostanában a levegőben, vagy mintha valaki direkt megszervezte volna, de egyre-másra bukkannak fel a legújabb kori magyar történelem elfeledett alakjai, akárha megnyílt volna egy kripta a nemzeti pantheon kerítésénél, és kísértetek táncolnának elő fényes nappal Budapest utcáira. Nem Pintér Sándorra gondolok, ámbár nekem úgy tűnik, mintha ezer éve lett volna belügyminiszter, de nem is Horn Gyulára meg Boross Péterre, akik a teljes anakronizmus jegyében bukkannak fel még ma is a tévében és a közéletben, azt a határozott benyomást keltve, hogy ezek tényleg mindent tudnak a magyarság történelméből, hiszen kezet fogtak már a hét vezérrel is.

Hanem, példának okáért Király B. Izabellára gondolok, akiről most derült ki, hogy annak idején súlyos pénzeket vett fel Szaddám Huszeintől, de csak most lesz belőle politikai botrány. Tíz év után. Tíz év után fog mindenki Király B. Izabelláról beszélni, anélkül, hogy tudná, kicsoda. Mert tényleg: ki az a Király B. Izabella? Emlékszik még rá valaki? Rémlik, mintha tíz évvel ezelőtt még a Parlamentben ült volna, aztán szkinhedek élén tűnt fel, az utóbbi években pedig már ott sem; a legmagyarabb magyar asszony visszavonult a politikától, és a Ki kicsoda? című kiadvány tanúsága szerint írói munkásságának szentelte életét: megírta a „Visegrádi-mogyoróhegyi 108 pont” című könyvét, amit bizony, ha előbb kap kézhez Szaddám Huszein, Amerika borul lángokba, és a győzelem után most magyar szkinhedek vigyázzák a térség rendjét.

A kutya se emlékszik Király B. Izabellára. Mint ahogyan bizonyos Ekrem Kemál Györgyre sem, aki szintén a napokban bukkant fel az újsághírekben: amikor egy pszichiátriai kezelés alatt álló asszony felgyújtotta magát a lakása közelében lévő Köztársaság tér bokrai között, nevezett úriember, néhány MIÉP-es úriemberrel karöltve, a kommunizmus elleni harc mártírjának kiáltotta ki szerencsétlen asszonyt, minden napilap foglalkozott vele, volt, amelyik három cikkben is.

Ki az az Ekrem Kemál György? És mi az a MIÉP? - mert lehet, hogy ezt se tudjuk már. Tényleg, mintha valami régmúlt bohóctréfa akarna újra színre kerülni, harmadrangú orfeumokból szabadult ripacsokkal. Hol van továbbá Torgyán, s egyáltalán: a kisgazdák? Ámbár napokkal ezelőtt egy teljesen ismeretlen alakokból álló kisgazdacsoport elfoglalta a korábban már többször elfoglalt Belgrád rakparti székházat, hogy rá két napra egy szintén ismeretlen alakokból álló másik kisgazdacsoport visszafoglalja, mert a hazát, de főleg a székházat meg kell menteni, abban van tudniillik a pénzünk.

Haza, család, nemzet, vér meg becsület, magyar igazság és élet: lám, nem kell hozzá még tíz év sem, és szép lassan kiderül, micsoda bohóctréfa volt itt minden. Az egykor oroszlánszívű és rettegett Csurka lapját most hagyta ott a főszerkesztő és próbált munkatársa, mondván, az egész MIÉP Cs. I. és élettársa családi vállalkozása lett, minden akció, minden leírt szó a lapjukban az ő gyarapodásukat szolgálja, jó, a főszerkesztő és társa meg állítólag izraeli titkosügynök volt. És a kisgazdák is sehol, csak a Torgyán-birodalom virágzik; minden szó, nemzetmentés, demonstráció, szónoki fordulat mögött egyedül a pénz áll, s ha kell, akár Szaddám Huszeiné is. Nem mintha ezt eddig nem tudtuk volna. Csak hát az ember szégyenli, hogy annak idején a róluk szóló hírekkel ébredt és feküdt, hogy őket nézte a tévében, és képes volt társaságban akár még vitatkozni is róluk, arról nem is szólva, hányszor írtuk le a nevüket. És ma hányszor írjuk le a holnapi senkik nevét, és vitatkozunk róluk, szépen besétálva az utcájukba, bohóccá válva magunk is, hogy aztán ezek is eltűnjenek a nagy semmibe, s a kutya se emlékezzen rájuk.

Nem a világ dicsősége múlt el, hanem a mi józan eszünk.