Haláltusa

Megyesi Gusztáv

2008. 12. 03. · Hócipő 2008/25

Nagy a sírás-rívás a honi sportéletben, hogy merényletet követtek el a magyarok ellen: a nemzetközi öttusaszövetség úgy döntött, mégpedig kétharmados többséggel, hogy a sportág zárószámát, a futást összekötik a lövészettel, s ezután a versenyzők úgy fognak célba érni, mint a biatlonisták: futnak egy sort, majd lőnek, megint futnak, megint lőnek, aztán aki elsőként ront át a célszalagon, az a bajnok.

Itthon folyamatosan zúgnak a harangok, a törökök már elhagyták Mohácsot és Buda vára felé tartanak, egy egész nemzet vívja a haláltusáját.

Németh Róbert, egyéni világbajnoki bronzérmes öttusázónk egyenesen azt mondja, hogy a nemzetközi szövetség vezetői „egy tradicionális sportágat próbálnak meg tönkretenni. A régi szabályok mellett kijött, hogy ki a jobb lövő, most elég lesz a céltáblán hetes szinten teljesíteni”. Kasza Róbert idei Világkupa-győztes azon kesereg, hogy „mindazt a tudást, amit nyolcéves korom óta felhalmoztam, most kidobhatom”, Marosi Ádám egyéni magyar bajnok magába roskadva mondja, hogy „csak ülünk itt az edzőtáborban, és nézünk magunk elé. Kezdjünk el munkát keresni?”

De idézhetnék honi vezetőket is, ugyanúgy mélységesen depressziósak vagy épp fölháborodottak, és a nemzetközi szövetséget szidják. Sőt Németh István, aki egyébként Angliában él, és a sportág egyik legsikeresebb szakembere, egyenesen azt állítja, hogy bizonyos Klaus Schormannak, a nemzetközi szövetség elnökének kifejezetten az a feladata, hogy tönkretegye az öttusát, amit aztán a golf vált majd fel az olimpián a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökének, Jacques Rogge-nak az instrukciói alapján, aki persze cserébe magas hivatalt ad Schormann úrnak, jótette elismeréseként.

Egyetlen ember van, aki ezt az egészet nem így látja, és őt dr. Török Ferencnek hívják. A sportág kétszeres olimpiai bajnoka, a valaha élt pentatlonisták egyik legnagyobbika, nem mellesleg ő volt a szövetségi kapitánya a legendás Martinek-Mizsér-Fábián-féle aranycsapatnak, tán az ő szavának is lehet némi súlya. „Pozitívan fogadtam a szabálymódosítást - mondja Török -, mert szerintem látványosabb lesz a küzdelem, bár tény, hogy ki kell még dolgozni a részleteket. Attól nem tartok, hogy a magyar versenyzőknek hátrányos lesz az új lebonyolítás, öttusázóink jól lőnek, így nem okozhat gondot nekik, hogy a futás miatt nem nyugalmi állapotban, hanem magas pulzusszámmal kell odaállniuk a lőállásba.”

Miért van az, kérdem publicisztikusan, tehát bele a levegőbe, választ egyáltalán nem remélve, hogy a hetvenhárom éves öttusalegenda egyből azt nézi, hogy mi a jó az újban, s hogyan lehet a változásból erényt kovácsolni, de minimum talpon maradni, míg nevenincs, zöldfülű versenyzőink katasztrófáról beszélnek, tönkretett sportágról, nem szólva arról, hogy dől belőlük a világvége, míg mások összeesküvés-elméletet állítanak fel. Már az is elhangzott, hogy „ha majd az új szabályok közepette elmos az időjárás néhány versenyt, Rogge úr azt mondhatja: kedves Schormann úr, ez egy komolytalan sport, lejáratta magát, levesszük az olimpia műsoráról”. Hogy aztán az időjárás a lovaglást vagy épp a futást külön-külön miért nem mossa el soha, miért csak a lövészettel kombinált futást fogja majd elmosni, a világ végéig talány marad, miképpen az is, hogy a mindenki számára teljesen új helyzet miért csak nekünk hátrány. Az olvasó nyilván sejti, hogy ebben az egészben az öttusa érdekel a legkevésbé. Nézhetetlen sport, de mert a kajak-kenu és a vívás mellett szinte csak ebben a sportágban számíthatunk olimpiai sikerre, hazafias kötelesség tisztelni, sőt szeretni. Olyannyira, hogy mikor időnként megváltoznak a szabályok, mellesleg éppen azért, hogy érdeklődés híján magától ki nem múljék a sportág, itthon mindannyiszor elszakad a cérna. Ha rajtunk múlik, akkor az öttusát még mindig öt nap alatt bonyolítják le, és a közönség még a futás végén sem tudja, hogy ki nyerte a versenyt, mindenki a kihelyezett matematika tanszéket figyeli árgus szemekkel.

Annak idején Vaskúti Istvánt, a nemzetközi kajak-kenu szövetség síkvízi bizottsága elnökét egyenesen hazaárulónak nevezték, mert megreformálta a világversenyek időbeosztását, s ezzel alkalmassá tette tévéközvetítésre, de mert a sűrű rajt által néhány magyar versenyző nem indulhatott egymás után több számban is, közellenséggé vált a kitűnő szakember. Holott csak a sportág lett népszerűbb, s már szó sincs arról, hogy kivegyék az olimpiai programból.

Csöppet sem meglepő tehát, hogy itthon senkinek még csak meg se fordul a fejében, hogy a nemzetközi öttusaszövetség esetleg mégis jót akart. Arról nem is szólva, hogy ugyan már miért ne lehetne futás közben lőni. A Németh Róbert által említett tradíció sem egészen úgy van, ahogyan azt ő elképzeli: annak idején, midőn ama legendabéli lovas futár alól kilőtték a lovat, nem a lőtéren lőtt vissza az ellenségre, miként nem is a páston vívott velük csatát, gondosan ellenőrizve előtte a találatjelzőt, hanem mindezt futva követte el, s elég magas pulzusszámmal. Hát majd most Németh Róbertnek és társainak is meg kell tanulniuk magas pulzusszámmal lőni, fiatal sportembereknél hadd ne legyen ez már megoldhatatlan feladat, vagy ha az, tényleg keressenek új munkahelyet. Igaz, az átállás valamivel fárasztóbb, mint a jajkiáltás.

Egyébiránt a nemzetközi szövetség az öttusa legvitatottabb számán, a lovagláson semmit sem változtatott. Csak az öttusát nem ismerő olvasóinknak mondom: a lovaglás az öttusának az a legmagyarabb száma, aminek keretében versenyzőink a pekingi olimpián sorra potyogtak le a lóról.