Szobrok

Megyesi Gusztáv

2004. 04. 14. · Hócipő 2004/08

Megint leöntötték vörös festékkel John Winston Churchill szobrát. Biztos kommunista volt. Vagy fasiszta, mert mit lehet tudni. Gondolom, Demszky Gábor főpolgármester azonnal biciklire pattant, hogy a szoborhoz hajtson, és önnön kezével mossa le a mocskot, mint tette azt egy évvel ezelőtt is, amikor a legendás brit miniszterelnököt először öntötték le.

Ezalatt Dávid Ibolya, az MDF elnök asszonya is útban volt egy köztéri alkotás felé, mert Antall József nemrég avatott szobrát is lefestették, szintén vörös festékkel. Károlyi Mihályt nem is említem, ő rendre vörösre van pingálva, már senki nem emlékszik az eredeti színére; megjegyzem, nála még érthető a vörös festék, hiszen a felesége is vörös grófnő volt, de már amúgy a zöld Orkán festék sokkal olcsóbb, s az is legalább annyira rondít.

A szobrok most már beépültek a politikusok életébe is, hiszen nagy igyekezettel tisztogatják a szellemiségükhöz közel álló személyiségek meggyalázott emlékműveit. Ma már egy politikus előjegyzési naptára nagyjából úgy néz ki, hogy reggel elnökségi ülés, délben munkaebéd, délután tévéinterjú, majd nagyaktíva, de előtte még szoborpucolás, az öltöny, illetve kosztüm és kalap mellé gumikesztyű és gyökérkefe is szükségeltetik. Ennek megfelelően a köztisztasági vállalatnál is már szobormentő protokoll- kommandó működik, ezek legfőbb fegyvere a barna védőfólia, mert amíg a politikus meg nem érkezik, a megalázott szobrot be kell csomagolni.

Régi teleken, amikor a nagymamámmal a Vörösmarty téren sétáltunk, be volt csomagolva a tér közepén álló szobor. Fázik, mondta a nagymamám, azért csomagolták be; ma már tudom, hogy feltehetően le volt festve, legfeljebb nem vörös festékkel. Érdekes módon viszont most április negyedikén, amikor pár száz tüntető egy nyolcéves gyerekkel megerősítve a Szabadsági téri szovjet emlékműnél tiltakozott, nem volt senkinél vörös festék, holott ha valamihez passzol, akkor ehhez az emlékműhöz mindenképp. De nem. Tojás volt az embereknél, ami nonszensz, hiszen a tojás pont az élet szimbóluma, mármost a tüntetőket nemcsak az emlékmű zavarta, hanem és főként az, hogy alatta orosz katonák maradványai fekszenek. Ezek exhumálását követelték, hogy utána katonai temetőbe szállítsák a csontokat; kíváncsi lettem volna, hogy ha a rendőrség véletlenül nincs jelen, sor került-e volna a műveletre, hogy aztán a végképp megtisztított anyaföld fölé visszaállítsák a Trianon-szobrot.

Ha ugyan ez a lényeg, nem pedig a cirkusz. Nem sokkal a rendszerváltás után, amikor Szigetváron felállították II. Szulejmán szobrát, Pestről nemzetvédők százai utaztak a helyszínre, a vonaton teljesen normálisan viselkedtek, ám meglátva az ősi ellenség szobrát, hirtelen vér tolult az arcukba, paradicsommal, tojással dobálták, az arcukra volt írva, hogy II. Szulejmán miatt nem történt meg az igazi rendszerváltás, igazságtalan és arcpirító a spontán privatizáció, II: Szulejmán miatt jött a Bokros-csomag, és mentették át a hatalmat a kommunisták. Csak néztem ezeket az embereket, és irigyeltem őket, hogy milyen jó most nekik. II. Szulejmán ráadásul nem rúgott vissza, nem is szólt, sőt még arról se volt fogalma, hogy meg van gyalázva.

Tudom ám, hogy mit kellene most írnom a szoborgyalázásokról, de nem írom. Tán még Para-Kovácsot se hoznám ide, aki szerint Magyarországon be kellene tiltani minden történelmi személyiséget ábrázoló szobrot, maximum a nonfiguratív alkotásoknak van létjogosultsága, mert szobornak lenni most nem életbiztosítás Magyarországon. Nem tudom. Mindenesetre Óbudán, ahol lakom, a Szentlélek téren állt évtizedeken át Krúdy Gyula szobra. Aztán valaki kitalálta, hogy át kell helyezni valami méltóbb helyre, találó módon a Kéhli vendéglő közelébe. Amikor a munkások megjelentek, és emelővel elmozdították a szobrot a helyéről, egy hajléktalant találtak mögötte. Három éve élt már a szobor mögött, szépen berendezkedett, most is békésen aludt, úgy kellett felrázni.

A Krúdy-szobor igen jól fest a Kéhli vendéglő közelében, a hajléktalan ember viszont az áthelyezés után sarokról sarokra járt, aluljáróról aluljáróra és lépcsőházról lépcsőházra, de sehogyan sem találta a helyét. A szobor helyén most semmi sincs, legfeljebb a fű nőtte be a talapzat helyét, és a hajléktalant már az aluljárónál se látni, a környékbeliek szerint elvitte őt az idei tél.

Hagyni kellene a szobrokat békében.