A lázadás éve után, 2019-ben

Kéri László

2017. 01. 18. · Hócipő 2017/02

Hipp-hopp, már itt is lett a másik centenárium. A komoly légi jártassággal rendelkezõ kabinetminiszter többi társa érdekében is kamatoztatni tudta helikopteres tapasztalatait, õ vezette a kormányzati vezérkar pánikszerûen menekülõ konvoját. Hamarjában még összepakolták az éppen megforgatott aranytartalékot, a Parlamentbõl és a Nemzeti Múzeumból sebtében összerabolt egyéb kincseket. Sietniük is kellett, mert a Kossuth teret övezõ utcákon már fenyegetõ méreteket öltött a leszámolásra vágyó, haragos tömeg. Milyen jó, hogy annak idején nem hagytuk magunk közül Tónit kiszekálni a nevetséges helikopter-botrány miatt, legalább van, aki tudja a legrövidebb légi utat Moszkva felé – sóhajtozott néhány csalódott, de a levegõbe emelkedvén mégiscsak megkönnyebbült kormánytag. A repülõkrõl, helikopterekrõl még azt is láthatták, hogy a román csapatok már átkeltek a Tiszán, így eggyel több okuk lett azt hinni, hogy valóban a legutolsó pillanatban menekültek meg.

Gábor, Te is elmehetsz a francba a listáddal, hiába költöttünk rád is, meg a listádra is milliárdokat, már nem akadt egyetlen fradista sem, aki legalább az Alkotmány utca torkolatánál útját állná a csürhének – dünnyögött ingerülten repülõjén a házelnök. Sõt, ahogy meglátták a lázadók a Kossuth teret, azonnal le akartak táborozni, mint régen, annak idején, amikor még az füves volt. Most azonban feldühödtek a sok-sok kõ látványától, és elkezdték a szépen lefedett teret darabokra törni, azzal hajigálták minden irányból az épületet. A házelnöknek egyébként is rosszulesett ez a hirtelen jött forradalom, lelkileg õt sokkal jobban megviselte, mint a többieket. Milyen szépen, békésen alakult sok-sok éven át minden, hosszú ideig semmi jelét nem érzékelte annak, hogy gondok lennének. A nyár elején még utcahosszal vezették a közvélemény-kutatások népszerûségi listáját. Május elsején még õ volt az, aki személyesen járta ki – vállalva ezért még a nyílt konfliktust is Viktorral! –, hogy legalább erre az egyetlen napra engedjék be a proletárgyerekeket játszani és rohangálni a Margitszigetre. A szigetet két évvel korábban, még a Lázadás Évében, 2017-ben (amikor még együtt lázadtak fel a hagyományos tulajdoni rend ellen) megkapta Lõrinc, aki azonnal le is záratta, onnét kezdve csak a legszûkebb baráti/üzleti kör tagjai mehettek ide be, rendkívüli, alkalmi engedélyekkel. Ez a korlátozás jót is tett a kormányzati egység szellemének, legalább akadt a paloták közvetlen közelében egy tágas és rendes hely, ahol zavartalanul törhették a fejüket a Nemzeti Egység további erõsítésén.

Budapest népe egyébként meglepõen hamar beletörõdött az újabb korlátozásba, azt is mondhatnánk, hogy ez már fel sem tûnt nekik. 2017 elején még számottevõ népharagot váltott ki, amikor Árpád a két – Hõsök terén lévõ – múzeum mellé megkapta a Városligetet is – egészen Árpádfölddel bezárólag. (Hadd örüljön annak is...) Ez ellen akkor még nem átallottak persze hetekig tüntetni a Soros-bérencek, egészen addig, amíg az egészséges fejbõrû, nemzeti érzelmû fiatalok rendet nem raktak közöttük.

El is takarodott azután az összes bajkeverõ, elmentek dolgozni az EU-ba mindannyian, legalább nem maradt itthon senki sem fölöslegesen hangoskodni. Ami igaz, az igaz, a nyár végén sokaknak nem tetszett, hogy az úszóvébé után Andy kapta meg ajándékba az államtól az egész Duna-parti épületegyüttest. Képtelenek voltak megérteni, hogy nem lehetséges a hagyományos helyszíneken elhelyezni egy olyan modern médiaközpontot, amelyben egyszerre kap helyet a rádió, a tévé, a kaszinók és a filmgyár, a gyémántüzlet és a fánkmûhely. Be kell vallani, hogy kormányzati körökbõl, többek részérõl is, sokáig csak az irigykedés, a szájhúzogatás volt minderre a jellemzõ gesztus. Egészen addig, amíg János meg nem kapta a Gellért-hegyet, s hozzá az Erzsébet hidat. (Mondták is a kormánytagok egymás között viccelõdve: ez az õ Erzsébet-utalványa, sok-sok áldozatos munkájával már igazán kiérdemelte ezt az ajándékot.) Ráadásul a fiatalabb államtitkári csapat is követelõzni kezdett. Viktor erre azt találta ki, hogy legyen az övék a Népliget, az eléggé nagy és ígéretes terület ahhoz, hogy képesek legyenek kibontakoztatni magukból a bennük szunnyadó alkotóerõt.

Viktor egyébként ekkorra már csak a háttérbõl nézte a legújabb polgárosodás befejezõ szakaszát. Õ beérte a Várheggyel meg a csatolt épületekkel, sõt, még a Mátyás-templomot is a helyén hagyta. Egyetlen kívánsága csupán az volt, hogy a kisvasutat vezessék még be az újonnan megépült Népstadionba is (amit azóta már Nemzetstadionnak hívnak), s nagyvonalúan abba is beleegyezett, hogy a várbéli végállomásáig ne legyenek újabb, közbeesõ állomások. (Az esetlegesen, véletlenül odatévedõ, tájékozatlan utasok egyébként is csak zavarban lennének.)

Az orosz elnök év eleji látogatása alkalmával még elhozatta ajándékba az Aurórát Budapestre, mivel hallotta, hogy 2017 minálunk a Lázadás Éve lesz, és arról is értesült, hogy Lõrinc szereti a különleges hajókat. Egyébként is, úgy gondolta, jobb, ha a századik évfordulón, októberben nem lesz ez a hajó otthon, mert még félreértenék és megint eredeti rendeltetésének megfelelõen használnák. Cserébe csupán a Balatont kérte, de azt Viktor már odaígérte Gyurinak, aki ekkorra már rég kinõtte a Szabadság teret. Viszont biztosította az elnököt arról, hogy a szerb határig készek lennénk újabb két atomerõmûvet is építeni; növekszik a család, új tagok is lettek, gondolni kell az õ megélhetésükre is.

Az Auróra itt maradt a Dunán, Budapest népe pedig ahányszor meglátta, egyre többet gondolt a Lázadás Évére. De nem kapkodták el, s egyébként sem akadt már olyan ember, aki emlékezett volna arra, hogy valaha mit is ünnepeltek az októberi november hetedikén? Tudták, hogy nálunk minden késõbb szokott lenni. Itt majd csak ’19-ben, a mi nemzeti százéves évfordulónkon lesz a forradalom.